Aetas, 2013 (28. évfolyam)
2013 / 2. szám - HATÁRAINKON TÚL - A zsidó történelem több mint a holokauszt története
Határainkon túl A zsidó történelem több mint a holokauszt története amerikai és az izraeli is, akárcsak a cionista mozgalom története. Emiatt sokrétű órarendet alakítottunk ki, és számos, korábban szokatlannak számító témát is részletesen tárgyalunk. A zsidó történetírás történetéről írott könyvében többek között arról értekezik, hogy az izraeli és diaszpórabeli történészek közötti éles határvonal megszűnése óta a posztmodern kihívásokra adott eltérő válaszok felelnek az egyik legélesebb szembenállásért. Hogyan értékeli a zsidó történetírás és a posztmodern irányzatok viszonyát, mennyire váltak központi jelentőségűvé effajta nézetek? Az egyik legfontosabb következmény alighanem az, hogy immár senki sem állíthatja, hogy a történelmi valóságot oly módon kívánja feltárni, ahogy azt Ranke annak idején elképzelte. Mindenki tisztában van azzal, hogy mekkora jelentősége van a történész személyes hátterének, intellektuális formációjának és sajátos nézeteinek, a történész identitásának tagadhatatlanul fontos szerep jut a történeti művekben. A zsidó történetíráson belül érzésem szerinte viszonylag szerény sikere volt a posztmodern próbálkozásoknak, de ezek kétségkívül jelen vannak. Egyik legfontosabb hozadékuk, hogy direkte megkérdőjelezik a roppant átpolitizált történetmondási módokat, mint amilyen például az asszimilációs történetírás, a dubnoviánus autonomista nézetrendszer vagy a 20. század elején felfutó cionista történelemszemlélet volt. Szinte minden korábbi történész meglehetősen tendenciózus értelmezésekkel szolgált, bár objektívnek próbálták beállítani magukat. Ma már nem állítjuk magunkról, hogy tökéletesen objektívek lennénk, de én ódzkodnék a szubjektivizmustól is. Sőt, kifejezetten amellett foglalok állást, hogy minél objektívebbnek kell lennünk, még ha ezen ideált nem is lehetséges elérnünk. A posztmodernek rezignáltságát nem osztom, melynek hatására szinte bármiről lehet történeti művet írni és a sajátos nézőpont nevében a legkülönfélébb forrásokat lehet használni. Hayden White megítélésem szerint túl messzire ment, amikor a történetírást az irodalom egyik válfajaként értelmezte. Utoljára, de nem utolsósorban engedje meg, hogy az új európai uniós tagállamokkal kapcsolatos tapasztalatairól is faggassam. A vasfüggöny mögötti Európa volt egykor a zsidó világ központja, itt élt a világ zsidóinak legnagyobb csoportja. Itt követték el a holokauszt példátlan népirtását. A kommunista uralom idején pedig a tabuizálás különböző stratégiái váltak dominánssá. A zsidó katasztrófa explicit elismerése, nem beszélve a helyi felelősség kidomborításáról, ugyancsak ritkának számított. Mindez ahhoz vezetett, hogy a zsidó történetírás 1989 utáni fellendülése heves szimbolikus csatározásokkal egyidejűleg következett be. Magyarország e tekintetben paradigmatikus esetnek mondható, de a romániai és részben a lengyel folyamatok is viszonylag hasonlók voltak. Miként értékeli a 1989 óta lefolytatott kelet-európai zsidó témájú kutatásokat? Mennyiben sikerül a helyi kutatóknak érdemben részt venniük a zsidó történészek európai és globális networkjeiben? Ismét csak onnan érdekes kiindulnunk, hogy a zsidó élet kelet-európai felvirágzása és a zsidó témák iránti újfajta érdeklődés meglepetésszerű volt. Emellett az antiszemitizmus is szemlátomást újjáéledt, de ez már más lapra tartozik. A zsidó témák kutatására és oktatására sok országban alapítottak új intézményeket, Oroszországban és Ukrajnában éppúgy, mint Lengyelországban, Magyarországon vagy Romániában. E fejlemények eredetileg a nyugat-német hatvanas évekre emlékeztettek engem. A nemzeti történelem újfajta vizsgálata vezetett el azon kérdés feltételéhez, hogy mit is vesztettek a helyi társadalmak a magyar vagy a lengyel zsidók szörnyű meggyilkolásával, akik közéjük tartoztak, de voltak sajátos jellemzőik is. Emellett nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy mennyi zsidó hagyta el a