Aetas, 2014 (29. évfolyam)
2014 / 2. szám - MŰHELY - Glant Tibor: „Már a kubai rakétaválság sem a régi”. Gondolatok a hidegháború legforróbb pillanatának 50. évfordulója alkalmából
Glant Tibor „Már a kubai rakétaválság sem a régi” Gondolatok a hidegháború legforróbb pillanatának 50. évfordulója alkalmából 2012 októberében „ünnepeltük” a kubai rakétaválság ötvenedik évfordulóját, bár erről a magyar történész szakma és média egyaránt megfeledkezett. Pedig a szovjetek által 1962- ben végrehajtott karibi rakétatelepítés könnyen atomháborúhoz vezethetett volna, és teljesen megváltoztatta a hidegháború menetét. Maga a rakétaválság az egyik legtöbbet kutatott történelmi esemény, ám érdekes „állatorvosi lova” is egyben mind a hidegháborús történetírás problémáinak, mind a történetírás körül Hayden White óta folyó elméleti vitáknak. Ebben a tanulmányban magyar nyelven első alkalommal megvizsgáljuk a rakétaválság történetét és történetírásának alakulását, s ezek tükrében vázoljuk a hazai hidegháborúkutatás nehézségeit. Bevezető gondolatok Néhány évvel ezelőtt Gyáni Gábor joggal tette szóvá, hogy Magyarországon nincs vagy alig létezik Holocaust-történetírás. Nos, ugyanez igaz a hidegháborúra is. Ennek oka a nyilvánvalóan meglévő nyelvi korlát mellett a források egyoldalúsága és a téma politikai vetülete. A források egyoldalúsága abban áll, hogy a hidegháborús kutatások többségükben amerikai forrásokra épültek és épülnek a mai napig. A kutatások középpontjában természetesen a szovjet-amerikai rivalizálás és a nagy háborús konfliktusok értelmezése (például Vietnam, Kuba) áll. Az amerikai kultúra nyitottsága már a hidegháború idején is lehetővé tette a komoly szakmai munka megkezdését, miközben hiteles szovjet forrás alig állt a kutatók rendelkezésére. Ezért a történetírás amerikai fókusszal folyt: az amerikai (nemzeti) történetírást érdeklő témákra összpontosított, és szinte kizárólag amerikai forrásokra (elsősorban a médiára, memoárokra és politikai indíttatású szivárogtatásokra) épült. A szovjet birodalom összeomlását követően részben megnyíltak ugyan a levéltárak, de Moszkva továbbra is féltékenyen őrzi titkait. Nincs érvényben az amerikaihoz fogható információszabadságot garantáló törvény, és orosz levéltárosok hada él a források fokozatos „csöpögtetés”-éből. A volt szovjet csatlósállamok levéltárai is csak részben kutathatók; Magyarországon például korlátozzák a külföldi kutatók hozzáférését egyes 1945 utáni (például állambiztonsági) iratokhoz. A magyar hidegháborús történetírás ezért szűk fókusszal, elsősorban hazánk más országokkal folytatott kétoldalú kapcsolataira összpontosít, így a hazai (egyébként kimondottan színvonalas) kutatások nem (vagy csak 1956 kapcsán) kapcsolódtak be a nyugati, angol nyelvű hidegháborús értelmezési vitákba.2 Gyáni Gábor: Az elveszíthető múlt. Budapest, 2010. 336-338. 2 Borhi László: Magyar-amerikai kapcsolatok, 1945-1989. Források. Budapest, 2009.; Kecskés D. Gusztáv: Magyar-francia kapcsolatok, 1945-1990. Források. Budapest, 2013. 1956 kapcsán, an- Aetas 29. évf. 2014. 2. szám 126