Aetas, 2015 (30. évfolyam)

2015 / 2. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Simon Zoltán Boldizsár: Interpretáció és történetiség

Elmélet és módszer Simon Zoltán Boldizsár korábban említett nézetéről, vagy akár a narratív történetfilozófia Hayden White munkás­ságában tetőző interpretációt illető vizsgálódásairól, a huszonegyedik század második évti­zedének a közepén bármelyikkel kapcsolatban joggal érezhetjük, hogy nem feltétlenül a mi eszméink fűtik őket. Ez persze nem jelenti azt, hogy semmi használhatót nem tartalmaznak számunkra, inkább csupán annyit jelent, hogy kánonokba illesztve klasszikusokká emeltük őket. Márpedig a klasszikusokat nem annyira releváns vitapartnereknek tekintjük a mai kérdéseink és problémáink kapcsán, mint inkább inspiráló és továbbgondolásra méltó vagy éppen meghaladni kívánt gondolatok megfogalmazóinak. Kétségtelen, hogy ez így meglehetősen nagyvonalú cselekményesítése az interpretáció iránti lelkesedés történetiségének, ám ez a történetiség nem önmagában állva tesz szert je­lentőségre, hanem az interpretáció és a történetiség kapcsolatának második aspektusát ille­tően. Ez az aspektus nem egyéb, mint az interpretáció történetiségre alapozottsága, abban az értelemben, hogy a világ dolgai azon feltételezés alapján eshetnek az interpretáció hatá­lya alá, hogy nélkülöznek bármiféle esszenciát, szubsztanciát és/vagy természetet. Inherens természet híján a világ dolgai lényegében azok, aminek az interpretáció fényében látszanak, vagy, sarkosabban fogalmazva, a világ dolgai az interpretáció termékei. Minthogy az in­terpretációkról tudjuk, hogy folyamatosan változnak, ha ezek változnak, akkor maguk a vi­lág dolgai változnak, amelyeknek eszerint természetük helyett csupán történetük van. Mármost, ebből a premisszából egyenesen következik magának az interpretáció bűvöle­tének a történetisége: ha az interpretáció előretörése valamiképp az interpretáció hatálya alá eső dolgok történetiségének a tételezésére épül, akkor semmi meglepő sem lehet abban, hogy maga az interpretáció előretörése is történeti jelenség, ami ugyanúgy az interpretáció hatálya alá esik. Az interpretáció bűvöletéből való kitörés feladatát így - paradox módon - a történetiségre alapozottsága révén maga az interpretáció jelöli ki. Az interpretáció törté­netiségre alapozottsága mindenesetre valamelyest le is szűkíti az interpretációval való ve­­sződés fent említett igen tág körét. Annyiban legalábbis, amennyiben az analitikus nyelvfi­lozófia ezen a ponton kiszáll. Bár kimutatható, hogy rendelkezik egy sajátos, szűkre szabott történetiség-felfogással.10 11 az analitikus nyelvfilozófiát mintha érintetlenül hagyta volna a történetiség azon tágabb dimenziója, amely az irodalomelméletet összeköti Rorty pragma­tizmusával vagy éppen White narratív történetfilozófiájával.12 10 Collins, Stefan (szerk.): Interpretation and Overinterpretation. Cambridge, 1992. 23-108., 139-151. 11 Kállay, Géza: At T-time, the Inchoative Nick of Time, and „Statements about the Past”. Time and History in the Analytic Philosophy of Language. Journal of the Philosophy of History, vol. 5. (2011) No. 3- 322-351. 12 Az analitikus nyelvfilozófia szcientizmusa, valamint az, hogy az egyedi állításokat tekintette a tu­dás modelljének, lényegében eleve ellehetetlenítette a történetiség bevonását. Collingwood a filo­zófia és a történetiség szintetizálására törekedve már idejekorán felismerte a problémát (lásd: Collingwood, R. G.: An Autobiography. Oxford, 1978 [1939], 26., 29-43.). Bár a collingwoodi kér­dés-válasz logikára épülő történeti tudáselméletet (a cambridge-i eszmetörténészek lelkesedése ellenére) a későbbi történetfilozófiák jobbára mellőzték, ez utóbbiak is többnyire a Collingwood ál­tal kárhoztatott szcientizmust és az egyedi állítások favorizálását tekintik az analitikus nyelvfilozó­fia legfőbb korlátainak (vö. Ankersmit, Frank - Bevir, Mark - Roth, Paul - Tucker, Aviezer - Wylie, Alison: The Philosophy of History: An Agenda. Journal of the Philosophy of History, vol. 1. (2007) No. 1. 3.). Mindezek fényében nem csoda, hogy a rövid életű analitikus történetfilozófiát - ami a tudományfilozófiai figyelem Hempelről Kuhnra terelődésével egyébként is talaját vesztette — egy inkább az irodalomelméletből és a különböző posztstrukturalista és kritikai elméletekből ihletet merítő, a történeti reprezentációk egészére fókuszáló történetfilozófia könnyedén pályán kívülre 174

Next