Aetas, 2018 (33. évfolyam)
2018 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Tóth Ferenc: A francia külpolitika és Magyarország a pozsareváci béke idején
Tóth Ferenc Tanulmányok dúlájában. Alkalmat láttam ebbe a nép és a katonaság megbecsülésének megszerzésére, a szultán ígéreteibe vetett bizalmam kimutatására. Valójában azonban hiúk, csalfák és saját dicsőségemet szolgálók voltak ezek az érvek a te akaratod követésének szándéka és hite nélkül. Nem sóvárogtam fejedelemségre, sem háborúra, nem vágytam bosszúra, de nem borzadtam el sem keresztektől, sem akadályoktól, sem a veszélyektől. Mert egyformán kötelességem most és volt mindig követni téged ezeken vagy azokon az utakon, csak vezérelj engem lelkem fényessége!”14 A hajóút viszonylag lassan telt a hol viharos, hol pedig szélcsendes levantei tengeren. A kedvező szelekre várva a fejedelem még néhány napot elidőzött a görög Syra szigetén is, ahol saját bevallása szerint névnapját (október 4.) is megünnepelte, majd végül kíséretével együtt október 10-én érkezett meg Gallipoliba. Hűséges krónikása, Mikes Kelemen így örökítette meg a tengeri út végét jelentő partraszállás élményét: „Édes néném! Hála legyen az Istennek, mi ideérkeztünk ma szerencsésen, Franciaországból pedig 15. septembrig indultunk meg. A fejedelmünknek Istennek hála jó egészsége volna, hogyha a köszvény búcsút akarna tőlle venni, de reméljük, hogy itt a török áer elűzi. Édes néném, mi a jó a földön járni! Látja kéd, még Szent Péter is megijedt volt, mikor a vízben sipadoztak a lábai. Hát mi bűnösök hogyne félnénk, amidőn a hajónk olyan nagy habok között fordult egyik oldaláról a másikára, mint az erdélyi nagy hegyek. Némelykor azoknak a tetején mentünk el, némelykor pedig olyan nagy völgyben estünk, hogy már csak azt vártuk, hogy reánk omoljanak azok a vízhegyek. De mégis olyan emberségesek voltának, hogy többet nem adtak innánk, mintsem kellett volna. Elég az, hogy itt vagyunk egészségben.”15 Rákócziék Törökországba való érkezésével a száműzött fejedelem és kísérete számára egy új korszak kezdődött, amely hamarosan letelepedésük utolsó állomásához vezette őket. Az emigráns magyarok csalódására a háború már a végéhez közeledett, amikorra a szultán Drinápolyban érdemben foglalkozni kezdett a magyar emigránsok ügyével, a pozsareváci béke megkötése (1718. július 21.) pedig aktív alkalmazásuk reményét is szertefoszlatta. Az 1718. június 5-én angol-holland közvetítéssel elkezdődő tárgyalások során Rákócziéknak újra diszkrét passzivitásba kellett vonulniuk, mivel a kiadatásuk is felmerült a béketárgyalások során. Császári részről Hugo Damian von Virmond, korábbi varsói követ és Michael von Talman tanácsos tárgyalt Szilahdár Ibrahim és Mehmed efendi oszmán tárgyalókkal. A mediáció részéről Jacob Colyer és Sir Robert Sutton konstantinápolyi holland és angol követek vettek részt a béketárgyalásokon. Miután a kiadatást nem sikerült elérniük, a császári tárgyalók megpróbálták kiutasíttatni a magyar rebelliseket az Oszmán Birodalom területéről. Végülis a karlócai békéhez (1699) hasonlóan az a kompromisszumos megoldás született - ahogy azt a július 21-én megkötött béke 15. pontjában megfogalmazták -, hogy a magyar szabadságharc vezetőit a határtól távoli helyen kellett letelepíteni, családjukkal együtt. A feltűnést elkerülendő - és főleg a császári tiltakozás miatt - a Fényességes Porta a Márvány-tenger partján fekvő kikötővároskát, Rodostót jelölte ki a magyar emigránsok szálláshelyéül.16 14 Rákóczi Ferenc: Vallomások - Emlékiratok. Szerk. Hopp Lajos, ford. Szepes Erika és Vas István. Budapest, 1979. 588-589. 15 Mikes Kelemen: Törökországi levelek - Mulatságos napok. Szerk. Veress Dániel. Bukarest, 1988. 5. 16 Köpeczi: A bujdosó Rákóczi, 308-310. Vő. Bérenger, Jean: Habsbourg et Ottomans (1520-1918). Paris, 2015. 185-198.; Murphey, Rhoads: Twist and Turns in the Diplomatic Dialogue: the Politics of Peacemaking in the Early Eighteenth Century. In: Ingrao, Charles - Samardzic, Nikola - Pesalj, Jovan Pesalj (eds.): The Peace of Passarowitz, 1718. West Lafayette, 2011. 75-76.