A Hét, 2003. október-december (1. új évfolyam, 1-10. szám)

2003-12-04 / 7. szám

konstruált narratíváiban egy hatáso­sabb, a klasszikus tragédia-formá­hoz jobban közelítő ívet tudott megrajzolni. S ez a sors nagyobb erejű szerepeltetésének köszönhető. Kevésbé az antihősök viszik félre a magyar történelmet, sokkal inkább a szerencsétlen kezdet eltorzította magyar alkat sorsa ébreszt az olva­sóban sajnálatot, s történelemfelfo­gásának része egy nagyobb európai kitekintés is (persze ilyen kitekin­téssel a szellemtörténész Szekfű is rendelkezett): az európai kultúra ér­tékválsága. De vannak itt is bőven furcsa fi­gurák, akik kihasználják az eltorzu­lást, sőt érdekeltek annak fenntartá­sában. S ez a meglátás - máig tartó óriási hatása van - durvább és ke­ményebb következtetések levonását teszi lehetővé. Hiszen nemcsak csetlő-botló, rövidlátó, népszerűsé­get hajhászó, felületes politikusok hibái sodornak a vég felé, hanem igazi összeesküvők vannak a háttér­ben, nemzetközi kapcsolatrendszer­rel, kihasználva gyengeségünket, te­hetetlenségünket, ahogy a szárszói beszédben fogalmazott: Shylock most már mindent akar. Nemcsak az államiság, hanem a nemzet is pusztul. Ezeknek a narratíváknak a gyö­keres revízióját kísérli meg végre­hajtani Bibó István főleg a ’45 után keletkezett esszéiben. Nagyon jó ér­zékkel beszéli el az elbeszélés­ törté­netét, próbálván megérteni és meg­értetni, hogy miért is alakulhattak ki ezek a téves magyar-alkat közelí­tések, viták, s közben megírja a sa­■ Aromán történetírás szakmai si­kereiről és sikertelenségéről, neuró­zisairól és egészséges önreflexiójáról legátfogóbb képet az a problémakör ad, amely az 1918-as történéseket és az azt követő időszakot érinti. Kényes a téma, mi sem szemlélteti ezt a tényt jobban annál, hogy tulaj­donképpen Lucian Boia, bukaresti történész az egyetlen olyan szakem­ber, aki újszerű, és meghatározó szemléletet alakított ki 1918-al, ill. Trianonnal kapcsolatban. Ő az, aki az események vélt vagy valós re­konstrukcióján túllépve, az igazol­hatóság, illetve az igazolhatatlan­­ság, az áldozat és az elkövető ellen­tétpárját meghaladva új jelentőséget tulajdonított a huszadik század meghatározó történéseinek. Véle­ménye szerint az 1918-as nagy egyesülés vizsgálata arra szolgál, hogy meghatározható legyen a köz­tudatban és a hivatalos történetírás­ban (közvetve tehát a politikai tö­rekvésekben megnyilvánuló, a prog­ramokban és jelszavakban tetten ér­hető) élő nemzeti eszmény. lát elbeszélését a modern magyar történelem hanyatlásáról, tragédiái­ról. A zsákutca-tragédiát, amely 1848 és 1944 között megy végbe, meglátása szerint. Nála, már nincsenek antihősök, hiszen igyekezett jóval nagyobb megértéssel írni, illetve tévedések, és sorsok vannak. A tényeket, ese­ményeket vizsgálva elvonatkoztat, nem keresi a sorstalanság (azaz a demokrácia, és a felelős autonóm polgárok a hiányának­ felelőseit. Ráadásul a „Kelet-európai kisállamok nyomorúsága” című esszéjében ezt a problémát képes volt nagyobb ösz­­szefüggéseiben elemezni. Kimond­ta azt, amit azóta nagyon sokan megértettünk: a Trianonból meg­gazdagodott szomszédaink is ha­Az elmúlt közel fél évszázad­ban a hagyományos román kánon nem engedett teret az egyesülést ér­telmező alternatív megközelítések­nek. Trianon, a román történetírás számára: dicsőséges tabu, amelyet csak bizonyos témák, adatok men­tén lehet értelmezni, ismertetni. A történetírók többsége Nagy-Romá­­nia megszületését a román nép év­százados harcának eredményeként értelmezte. Az első világháborút követően a cél a nemzeti önrendel­kezésre építő jogrendszer kiépítése. A magyarázatok a lehető legfelszí­nesebben érintik az első világhábo­rút követően körvonalazódott nem­zetközi erőviszonyokat. Az 1990-es évektől vált lehető­vé a szemléletbeli váltás. Lucian Boia Történelem és mítosz a román köztudatban c. könyvében nem nemzeti önbeteljesítésként, hanem a nemzetközi politikai kontextus hatásaként és részeként értelmezi a történteket. Nagy-Románia létre­jöttét nem tartja annyira egyértel­műnek és törvényszerűnek. Ez csa­sonló nehézségekkel, és tragikus gondokkal küszködnek: nem Tria­non a mi igazi tragédiánk, hanem a demokrácia hiánya, ez és nem Tri­anon a Duna-menti népek közös nagy drámája, sikerének és bukásá­nak az oka. Bibót nem az különbözteti meg Szekfűtől vagy Németh Lászlótól, hogy az újkori magyar történelem­ről az igazsághoz közelebb álló, megalapozottabb, objektívebb tör­téneti narratívát alkotott, hanem mert etikailag elfogadhatóbb. Ki­utat kereső koncepciója, nem a ki­rekesztés valamely változatát, ha­nem az értelmes párbeszéd közös nevezőjét próbálta megteremteni. Persze rögtön megfogalmazható számos ellenérv is egy ilyen párbe­pán egy volt a korabeli román poli­tikai stratégiák közül. 1918 előtt, amikor úgy tűnt, hogy a Központi Hatalmak nyerik a háborút, érvé­nyes volt egy olyan forgatókönyv is, amely szerint Románia csatlakozik Nagy-Ausztriához. Ennek megfele­lően a román nemzet Bécs védnök­sége alatt nyerte volna el egységét. Másik könyvében a Románia: Euró­pa határán (România, ţara de fron­tieră a Europei) című kötetében olyan kérdéseket is felvet, amelyek­ről az egyesülést hagyományos kon­textusban tárgyaló történészek nem beszélnek. Korántsem egyértelmű, ellentmondásosan meghatározható például a nemzetállam fogalma és különösen összetett a kérdés, ha a román nemzetállamról beszélünk. Szerinte Románia annyiban nem­zetállam, amennyiben soknemzeti­ségű állam. Boia nem foglal állást Románia államiságáról, történelem­­szemléletét az etnicitás attitűdje ha­tározza meg. Újító forráselemzésé­vel új kutatási módszer lapját rakja le. Boia elemzi a forrásokat és nem rekonstruálni akarja a múltat. A román származású Stephen Fischer-Galaţi külön figyelmet for­dít a beszarábiai és az erdélyi romá­nok uniós feltételeire. E provinciák román képviselői (Ion Niculeţ, Iuliu Maniu) kérték a provinciák hagyo­mányos jogainak tiszteletben tartá­sát, az egyenjogúságot az óki­rályságbeliekkel és a parlamenti képviselethez való jogot. Az sem érdektelen, hogy az erdélyi romá­nok képviselői elfogadták a gyulafe­hérvári nyilatkozatot, de azt a buka­széddel szemben. Vajon etikai szempontok alapján kell-e hasonló léptékű történelmi helyzeteket érté­kelni, elfogadni vagy elutasítani? A kérdés ez, tényleg bűntény történt? Van bűnös, és „mi”, a magyar nem­zet, valóban az áldozat vagyunk? Nem lenne végre kényelmesebb, felszabadítóbb kilépni az áldozat szerepéből, s valamit lazítani a trau­ma-képzetünk szorításain? Ha valamire szolgál a történet­tudományos elbeszélések dekon­­strukciója, leleplezése a rejtett mű­ködési szabályszerűségek felfedése, a képzelgés-önsajnálat-tényszerűség elmosódott határainak tudomásul vétele, az igazságjátszmák politikai és tudásszociológiai hátterének be­ismerése, akkor ez nem más, mint a történetírás felszabadulása önnön kötöttségei alól. Gátlások nélkül ír­hatjuk át elbeszéléseinket, s talál­hatjuk meg azokat a formákat, me­­lyek talán lehetővé teszik, hogy a történelem - pontosabban a rajtunk eluralkodott történetírói konstruk­ciók, tragédiák — terhétől megsza­baduljunk. Mi sem bizonyítja job­ban a történelmi görcs kárát, mint a nemzetállami mániáit kétségbeeset­ten őrizgető, de állandó demokrati­kus deficittel kínlódó Románia. resti parlament nem emelte tör­vényerejűvé. A moralizáló történetszemléle­tet képviseli Ştefan Pascu, Ion Nis­­tor, Ştefan Ciobanu, Gherghe Ion Bratianu és Valentin Florin Dobri­­nescu. Szerintük a párizsi békeszer­ződések egy igazságos döntést szentesítettek, amely nem más, mint a román nép évszázados har­cának kijáró jóvátétel (lásd: a Gri­­gore Brâncoveanu tervet, az ókori Dacia restaurálásáról, 1822). Ez a mindnyájunknak ismerős moralizá­ló, a történelmi igazságszolgáltatás érvényesülését hirdető történelem­­szemlélet látszik megdőlni Boia és Fischer-Galaţi felvetései révén. Kérdés: hogyan alakul a román Egy állam, amelyik képtelen önnön államiságáról kreált fikcióit annak kezelni, ami: stratégiai céllal létre­hozott fikciónak. Ha felismerjük, hogy Trianon sem az, aminek látszik, hogy a sor­sunkat leíró és értelmező tragikus hangvételű történetek emberi alko­tások, akkor talán lesz erőnk meg­változtatni őket. Álljon itt egy White-i analógia a történetírás és a pszichoanalízis viszonylatában arra vonatkozóan, hogy mi lehetne a te­endő: „A kezelőorvos feladata tehát annak a módszernek a megtalálása, amellyel rábírhatja betegét, hogy úgy »cselekményesítse újra« egész élet­­történetét, hogy ezek az események (ti. a traumát kiváltók - M.L.F.) más jelentést kapjanak, és megváltoz­zon a fontosságuk (a szerző saját ki­emelései) az életet alkotó események egészének szempontjából.”1­2­­1 Dénes Iván Zoltán: Eltorzult ma­gyar alkat. Bibó István vitája Né­meth Lászlóval és Szekfű Gyulával. Osiris, Bp., 1999. 83. old. 2 White, H.: A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás. In: A történelem... 79. old. nemzetről alkotott önkép, ha a tri­anoni történetet mégsem a román nemzeti akarat beteljesüléseként tartjuk/tartják számon? Ha Tria­non mégsem jóvátétel, akkor mi­csoda? Valóban Trianont akarta-e a korabeli románság (és akarják-e azt a ma élő utódok) vagy valami egye­bet? Ha a felszínen ilyen jól ki­kezdhető ez a, sokáig mereven rögzített képlet, akkor mit rejt a történelmi finomelemzés? Meg­jegyzendő, hogy a román politikum és a történelemtankönyek (bár egyesek már mérsékeltebb hang­nemben) még mindig a hagyomá­nyos kánont követik. Elgondolkod­tató: mi kell ahhoz, hogy ez a szemlélet perspektívát váltson.« A magyar politikai és történelmi köztudatot egy mind szé­lesebben kibontakozó nagy közösségi skizofrénia borítot­ta el: az egyik oldalon kifejlődött egy mind rikítóbb és lát­ványosabb nemzeti öntetszelgés, a harminc milliós ma­gyar birodalom illúzióképe, a nemzeti szabadságarcoso­kat mindenütt győzedelmeseknek, mindenütt feddhetetle­neknek tudó „kuruc" történelemszemlélet, a kuruc után­érzést­­ versek, dalok és színdarabok; a másik oldalon mindinkább kisebbségbe és elszigeteltségbe szorítottan ott voltak a teljes magyar valóság, a nemzetiségekkel va­ló együttműködés képviselői: Ady, Bartók, Kodály, BIBÓ ISTVÁN DÓCZY ÖRS Pályák és kényszerpályák A román változat és emóció a hét 2003.december 4. a kérdés □ 1/7

Next