A Hét, 2003. október-december (1. új évfolyam, 1-10. szám)
2003-12-04 / 7. szám
konstruált narratíváiban egy hatásosabb, a klasszikus tragédia-formához jobban közelítő ívet tudott megrajzolni. S ez a sors nagyobb erejű szerepeltetésének köszönhető. Kevésbé az antihősök viszik félre a magyar történelmet, sokkal inkább a szerencsétlen kezdet eltorzította magyar alkat sorsa ébreszt az olvasóban sajnálatot, s történelemfelfogásának része egy nagyobb európai kitekintés is (persze ilyen kitekintéssel a szellemtörténész Szekfű is rendelkezett): az európai kultúra értékválsága. De vannak itt is bőven furcsa figurák, akik kihasználják az eltorzulást, sőt érdekeltek annak fenntartásában. S ez a meglátás - máig tartó óriási hatása van - durvább és keményebb következtetések levonását teszi lehetővé. Hiszen nemcsak csetlő-botló, rövidlátó, népszerűséget hajhászó, felületes politikusok hibái sodornak a vég felé, hanem igazi összeesküvők vannak a háttérben, nemzetközi kapcsolatrendszerrel, kihasználva gyengeségünket, tehetetlenségünket, ahogy a szárszói beszédben fogalmazott: Shylock most már mindent akar. Nemcsak az államiság, hanem a nemzet is pusztul. Ezeknek a narratíváknak a gyökeres revízióját kísérli meg végrehajtani Bibó István főleg a ’45 után keletkezett esszéiben. Nagyon jó érzékkel beszéli el az elbeszélés történetét, próbálván megérteni és megértetni, hogy miért is alakulhattak ki ezek a téves magyar-alkat közelítések, viták, s közben megírja a sa■ Aromán történetírás szakmai sikereiről és sikertelenségéről, neurózisairól és egészséges önreflexiójáról legátfogóbb képet az a problémakör ad, amely az 1918-as történéseket és az azt követő időszakot érinti. Kényes a téma, mi sem szemlélteti ezt a tényt jobban annál, hogy tulajdonképpen Lucian Boia, bukaresti történész az egyetlen olyan szakember, aki újszerű, és meghatározó szemléletet alakított ki 1918-al, ill. Trianonnal kapcsolatban. Ő az, aki az események vélt vagy valós rekonstrukcióján túllépve, az igazolhatóság, illetve az igazolhatatlanság, az áldozat és az elkövető ellentétpárját meghaladva új jelentőséget tulajdonított a huszadik század meghatározó történéseinek. Véleménye szerint az 1918-as nagy egyesülés vizsgálata arra szolgál, hogy meghatározható legyen a köztudatban és a hivatalos történetírásban (közvetve tehát a politikai törekvésekben megnyilvánuló, a programokban és jelszavakban tetten érhető) élő nemzeti eszmény. lát elbeszélését a modern magyar történelem hanyatlásáról, tragédiáiról. A zsákutca-tragédiát, amely 1848 és 1944 között megy végbe, meglátása szerint. Nála, már nincsenek antihősök, hiszen igyekezett jóval nagyobb megértéssel írni, illetve tévedések, és sorsok vannak. A tényeket, eseményeket vizsgálva elvonatkoztat, nem keresi a sorstalanság (azaz a demokrácia, és a felelős autonóm polgárok a hiányának felelőseit. Ráadásul a „Kelet-európai kisállamok nyomorúsága” című esszéjében ezt a problémát képes volt nagyobb öszszefüggéseiben elemezni. Kimondta azt, amit azóta nagyon sokan megértettünk: a Trianonból meggazdagodott szomszédaink is haAz elmúlt közel fél évszázadban a hagyományos román kánon nem engedett teret az egyesülést értelmező alternatív megközelítéseknek. Trianon, a román történetírás számára: dicsőséges tabu, amelyet csak bizonyos témák, adatok mentén lehet értelmezni, ismertetni. A történetírók többsége Nagy-Románia megszületését a román nép évszázados harcának eredményeként értelmezte. Az első világháborút követően a cél a nemzeti önrendelkezésre építő jogrendszer kiépítése. A magyarázatok a lehető legfelszínesebben érintik az első világháborút követően körvonalazódott nemzetközi erőviszonyokat. Az 1990-es évektől vált lehetővé a szemléletbeli váltás. Lucian Boia Történelem és mítosz a román köztudatban c. könyvében nem nemzeti önbeteljesítésként, hanem a nemzetközi politikai kontextus hatásaként és részeként értelmezi a történteket. Nagy-Románia létrejöttét nem tartja annyira egyértelműnek és törvényszerűnek. Ez csasonló nehézségekkel, és tragikus gondokkal küszködnek: nem Trianon a mi igazi tragédiánk, hanem a demokrácia hiánya, ez és nem Trianon a Duna-menti népek közös nagy drámája, sikerének és bukásának az oka. Bibót nem az különbözteti meg Szekfűtől vagy Németh Lászlótól, hogy az újkori magyar történelemről az igazsághoz közelebb álló, megalapozottabb, objektívebb történeti narratívát alkotott, hanem mert etikailag elfogadhatóbb. Kiutat kereső koncepciója, nem a kirekesztés valamely változatát, hanem az értelmes párbeszéd közös nevezőjét próbálta megteremteni. Persze rögtön megfogalmazható számos ellenérv is egy ilyen párbepán egy volt a korabeli román politikai stratégiák közül. 1918 előtt, amikor úgy tűnt, hogy a Központi Hatalmak nyerik a háborút, érvényes volt egy olyan forgatókönyv is, amely szerint Románia csatlakozik Nagy-Ausztriához. Ennek megfelelően a román nemzet Bécs védnöksége alatt nyerte volna el egységét. Másik könyvében a Románia: Európa határán (România, ţara de frontieră a Europei) című kötetében olyan kérdéseket is felvet, amelyekről az egyesülést hagyományos kontextusban tárgyaló történészek nem beszélnek. Korántsem egyértelmű, ellentmondásosan meghatározható például a nemzetállam fogalma és különösen összetett a kérdés, ha a román nemzetállamról beszélünk. Szerinte Románia annyiban nemzetállam, amennyiben soknemzetiségű állam. Boia nem foglal állást Románia államiságáról, történelemszemléletét az etnicitás attitűdje határozza meg. Újító forráselemzésével új kutatási módszer lapját rakja le. Boia elemzi a forrásokat és nem rekonstruálni akarja a múltat. A román származású Stephen Fischer-Galaţi külön figyelmet fordít a beszarábiai és az erdélyi románok uniós feltételeire. E provinciák román képviselői (Ion Niculeţ, Iuliu Maniu) kérték a provinciák hagyományos jogainak tiszteletben tartását, az egyenjogúságot az ókirályságbeliekkel és a parlamenti képviselethez való jogot. Az sem érdektelen, hogy az erdélyi románok képviselői elfogadták a gyulafehérvári nyilatkozatot, de azt a bukaszéddel szemben. Vajon etikai szempontok alapján kell-e hasonló léptékű történelmi helyzeteket értékelni, elfogadni vagy elutasítani? A kérdés ez, tényleg bűntény történt? Van bűnös, és „mi”, a magyar nemzet, valóban az áldozat vagyunk? Nem lenne végre kényelmesebb, felszabadítóbb kilépni az áldozat szerepéből, s valamit lazítani a trauma-képzetünk szorításain? Ha valamire szolgál a történettudományos elbeszélések dekonstrukciója, leleplezése a rejtett működési szabályszerűségek felfedése, a képzelgés-önsajnálat-tényszerűség elmosódott határainak tudomásul vétele, az igazságjátszmák politikai és tudásszociológiai hátterének beismerése, akkor ez nem más, mint a történetírás felszabadulása önnön kötöttségei alól. Gátlások nélkül írhatjuk át elbeszéléseinket, s találhatjuk meg azokat a formákat, melyek talán lehetővé teszik, hogy a történelem - pontosabban a rajtunk eluralkodott történetírói konstrukciók, tragédiák — terhétől megszabaduljunk. Mi sem bizonyítja jobban a történelmi görcs kárát, mint a nemzetállami mániáit kétségbeesetten őrizgető, de állandó demokratikus deficittel kínlódó Románia. resti parlament nem emelte törvényerejűvé. A moralizáló történetszemléletet képviseli Ştefan Pascu, Ion Nistor, Ştefan Ciobanu, Gherghe Ion Bratianu és Valentin Florin Dobrinescu. Szerintük a párizsi békeszerződések egy igazságos döntést szentesítettek, amely nem más, mint a román nép évszázados harcának kijáró jóvátétel (lásd: a Grigore Brâncoveanu tervet, az ókori Dacia restaurálásáról, 1822). Ez a mindnyájunknak ismerős moralizáló, a történelmi igazságszolgáltatás érvényesülését hirdető történelemszemlélet látszik megdőlni Boia és Fischer-Galaţi felvetései révén. Kérdés: hogyan alakul a román Egy állam, amelyik képtelen önnön államiságáról kreált fikcióit annak kezelni, ami: stratégiai céllal létrehozott fikciónak. Ha felismerjük, hogy Trianon sem az, aminek látszik, hogy a sorsunkat leíró és értelmező tragikus hangvételű történetek emberi alkotások, akkor talán lesz erőnk megváltoztatni őket. Álljon itt egy White-i analógia a történetírás és a pszichoanalízis viszonylatában arra vonatkozóan, hogy mi lehetne a teendő: „A kezelőorvos feladata tehát annak a módszernek a megtalálása, amellyel rábírhatja betegét, hogy úgy »cselekményesítse újra« egész élettörténetét, hogy ezek az események (ti. a traumát kiváltók - M.L.F.) más jelentést kapjanak, és megváltozzon a fontosságuk (a szerző saját kiemelései) az életet alkotó események egészének szempontjából.”121 Dénes Iván Zoltán: Eltorzult magyar alkat. Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával. Osiris, Bp., 1999. 83. old. 2 White, H.: A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás. In: A történelem... 79. old. nemzetről alkotott önkép, ha a trianoni történetet mégsem a román nemzeti akarat beteljesüléseként tartjuk/tartják számon? Ha Trianon mégsem jóvátétel, akkor micsoda? Valóban Trianont akarta-e a korabeli románság (és akarják-e azt a ma élő utódok) vagy valami egyebet? Ha a felszínen ilyen jól kikezdhető ez a, sokáig mereven rögzített képlet, akkor mit rejt a történelmi finomelemzés? Megjegyzendő, hogy a román politikum és a történelemtankönyek (bár egyesek már mérsékeltebb hangnemben) még mindig a hagyományos kánont követik. Elgondolkodtató: mi kell ahhoz, hogy ez a szemlélet perspektívát váltson.« A magyar politikai és történelmi köztudatot egy mind szélesebben kibontakozó nagy közösségi skizofrénia borította el: az egyik oldalon kifejlődött egy mind rikítóbb és látványosabb nemzeti öntetszelgés, a harminc milliós magyar birodalom illúzióképe, a nemzeti szabadságarcosokat mindenütt győzedelmeseknek, mindenütt feddhetetleneknek tudó „kuruc" történelemszemlélet, a kuruc utánérzést versek, dalok és színdarabok; a másik oldalon mindinkább kisebbségbe és elszigeteltségbe szorítottan ott voltak a teljes magyar valóság, a nemzetiségekkel való együttműködés képviselői: Ady, Bartók, Kodály, BIBÓ ISTVÁN DÓCZY ÖRS Pályák és kényszerpályák A román változat és emóció a hét 2003.december 4. a kérdés □ 1/7