A Hét, 2003. október-december (1. új évfolyam, 1-10. szám)

2003-12-04 / 7. szám

néhány évvel ezelőtt a Debreceni Egyetemen tartott előadást Lucian Boia. Előadása során igyekezett dióhéjban összefoglalni akkori sikerkönyvének, a magyar nyelvre is lefordított, és nagy visszhangot kiváltott „Történelem és mítosz a román köztudatban” lényegi mondanivalóját. A hallgatóság elsősorban a Történelmi Intézet tanáraiból állt, szinte kizárólag arra voltak kíváncsiak, hogy ez a bizonyos könyv, beismeri-e a román történelemtudomány eddigi hamisításait, azért íródott-e, hogy ezeket végre leleplezze. Boia próbálta elmagyarázni, M. LÁSZLÓ FERENC Elbeszélt Trianon (Nem) szükségszerű tragédia hogy a mű megírását nem ilyen jellegű leleplező szándék motiválta. Egy sokkal bonyolultabb, összetettebb kérdés foglalkoztatja, a történetírás működése, s a kérdés részeként vizsgálta a modern román történelemtudomány igazságjátszmáit. A kérdező — aki a hazai tudomány egyik kiemelkedő egyénisége - egy pillanatig megzavarodott, majd újra feltette a kérdést, hogy miért nem hajlandó explicite közölni, hogy a román történészek oly sok mindenben hazudtak. Ez az eset meggyőződésem szerint kiválóan illusztrálja, hogy mi történik, pontosabban, mi nem történik a magyar határon inneni, s határon túli - történelemtudomány berkein belül. Ha valaki az elmúlt években nyomon követte ennek a diszciplínának hazai fejlődését, akkor részben azt tapasztalhatta, hogy elvesztette korábbi társadalmi „beágyazottságát”, azaz a szakma produktumai minimális olvasóközönséggel rendelkeznek, a történészek egymásnak írnak, másrészt láthatóvá váltak bizonyos, a nyugati minták hatására jelentkező újítási törekvések, de ezek többnyire elszigeteltek maradtak, nem kerültek be a szakma főáramába. Márpedig külföldön a történelemtudomány jelentős változásokon ment keresztül az elmúlt húsz-harminc évben, nyugodtan mondhatjuk, hogy egyfajta fordulat következett be. Olyan lényegi kérdések merültek fel számos román történész mellett Boia is folyamatosan ezekre reflektált a ’90-es években -, melyek alapjaiban kérdőjelezik meg a történetírás több évszázados státuszát, alapos kritika alá vonják, és láthatóvá teszik működésének rejtett szabályait. A kérdés: hogyan műveli szakmáját a történész, az általa előállított tézisek, megállapítások mennyiben tarthatnak igényt az igazság „érdemrendjére”. Ez a fajta megkérdőjeleződés nemcsak a történettudomány sajátja, mindegyik társadalomtudomány szembenézett vele. De mégis az önértelmezéstől és önkritikától eltávolodott történetírást érintette a legkomolyabban, legérzékenyebben. Hayden White Metahistory: The Historical Imagination in Ninetheenth Century Europe című művében két tévhitet támad: egyrészt, hogy a tartalom és a forma viszonya gyakorlatilag érdektelen a mondanivaló szempontjából, másrészt azt, hogy, amíg a történész valami tényszerűt, igazat mond el, addig az író, a költő a fikcionalitás területén mozog. White a történelmi tézisek struktúráját vizsgálva állapította meg, hogy az írói véna legalább olyan fontos egy történelmi-tudományos szöveg születésekor, mint a kutatói, „tudományos” tevékenység. Természetesen ez a történészek körében botrányos kijelentésnek tűnt, ezért a Metahistory kapcsán máig tartó vita bontakozott ki. Sokan azt kifogásolták, hogy amit ők megírtak, azt nem ki-, hanem megtalálták. Tehát a történelemtudomány kidolgozott forráskritikai előírásainak megfelelően feltárták a múlt igazságát, s azt objektíven, nem eltérve a tényektől tárják a nagyérdemű elé. Tehát szó sem lehet fikcióról, a felsorakozatott tényeket bárki ellenőrizheti, nem tettek hozzá és nem vettek el semmit, hiszen ezt kívánja a szakma becsülete. Ez a szempont az, melyet a mai magyar történészek döntő többsége is olyan érvnek tart, amelynek bizonyítása után a vitát nem kívánja folytatni. Csakhogy White nem erről beszél: a múlt ugyanis végérvényesen lezárult, nem „tapasztalható” - a szó szoros értelmében -, és nem reprodukálható. Másrészt ami „tapintható”, a forrás már eleve több szűrőn ment keresztül: a korabeli adatok csak egy töredéke maradt fenn, azok is egy korabeli szereplő, vagy intézmény mentalitását tükrözik vissza, teljes „megtisztításuk” lehetetlen a rájuk rakódott jelentésrétegektől, nehéz a korabeli jelentésüket felidézni. Ugyanakkor a forrásoknak a száma óriási, főleg, ha újkori vagy legújabb kori témával van dolgunk. Tehát szelektálni kell, és mi az a kritérium, amely megmutatja, hogy mit esik, vagy egy csata fontosabb annál a ténynél, hogy a francia vezérkari főnök mikor kell reggelente, vagy akár egy közkatona? Nehéz kérdések, melyeket, ha egyértelműen akarunk megválaszolni, akkor nem tehetünk mást, mint hogy hiszünk a történész mindenhatóságában. A szelektálás tehát a történésztől függ, illetve annak tudatos, vagy tudattalan előítéleteitől. A tények olyanok, mint a zsák, akkor állnak meg a lábukon, ha megtöltjük őket tartalommal. Tehát akkor születnek, válnak ténnyé, amikor elnyerik szerepüket abban a történetben, melybe a történész helyezi őket. Egy múltbeli esemény a történetíró szövegében kap jelentést. Vizsgáljuk tehát azt, miként szerkesztik meg történeteiket a történészek, hogyan születnek a történetírói elbeszélések, narratívák. S ezen belül, hogyan tesznek szert jelentésre a múlt mélységes kútjaiból kibányászott adatok, milyen szerepet kapnak egy-egy történetben. Tehát átengedhetjük magunkat annak a feltevésnek, hogy a történet jelentését és értelmezhetőségét gyakorlatilag az határozza meg, hogy milyen elbeszélő, narratív formát választunk. Természetesen a szövegen kívüli támpontok feladásával egy igenis kockázatos folyamatot indítunk be, a kérdés: mi garantálja a történeti szövegek összemérhetőségét? Azaz: ki hazudik, a román vagy a magyar történész? Finomabban: ki fantáziál valószerűbben? Természetesen nem kell teljesen lemondani az ellenőrizhetőségről, sokat. „Azonosítható történetet” teremt, ahol az események akkor válnak alkalmassá az értelmezésre, ha már részévé válnak a meghatározható kezdettel és belátható véggel rendelkező történetnek. A történelem akkor válik szaktudománnyá, amikor az európai politikát a nemzetállami törekvések határozták meg. A nemzetállam határozta meg a történetírás érdeklődését és funkcióját is: olyan elbeszélések megalkotását vállalta fel, melyek a nemzetállam kialakulásának szükségszerű és kontinuus folyamatát mutatták be. A „tudományosan” feltérképezett történet révén igazolták a folyamat jogosságát és helyénvalóságát. Persze nem állítható, hogy a korabeli politika hívta életre a modern professzionális történelemtudományt, de a kettő közötti metszéspontok, a kölcsönös függés jól kitapintható. A megszülető nemzet, mint szimbólum- és kódrendszer jól követhető vált. A történész közönsége hamar átvette ezeket, és irodalmi, politikai, jogi úton használni kezdte a történelmi kreációkat. A történész, mint ma a politikus, a tematizált, adott szempontok kizárólagos érvényesülése révén alkotta meg a Nemzeti Történelmet, így magát a nemzetet is. S ezzel hozzásegítette a kis közösségeket, hogy önmeghatározásukat fokozatosan felváltsa egy általánosabb identitás, az „elképzelt” nemzeti közösségekhez való tartozás szimbólumaiban is megerősítetett, érzelmi megalapozást is kapott. Innentől kezdve beszéleirodalom és történelemtudomány megpróbálja történetté rendezni — értelmezni. Talán a legismertebb, legjelentősebb hatású: Szekfű Gyula Három nemzedéke, Németh László esszéi, értekezései és Bibó István írásai, elsősorban az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. Szekfű nagyszabású munkája zseniális érzékkel teremti meg a modern magyar történelem elbeszélhetőségének, értelmezésének mezejét, jól körülhatárolt időszakot kijelölve, jól megrajzolva a díszleteket, kiválasztva és megfelelő jellemmel felruházva a szereplőket. Hatásos írói eszközökkel, történetét jól tagolva, szemléletes ívet húzva összegezi a magyar nemzet történetét, amely szükségszerű véggel bír a Trianon-tragédiával. Egy nagy ívű és feszes történetet vázol a rossz kezdet (determinizmus) és a borzalmas végpont (apokalipszis) között. Megnevezett és névtelen hősök és antihősök vonulnak fel, hogy aztán a magyar államiság és nemzet történetét szerencsétlenül belesodorják a nagy összeomlásba. A nagy hős és cassandra Széchenyi, az antihősök, a megfontolt nemzeti keresztény középosztály megteremtésére képtelen reformkori liberális elit és az új nemzedékek, akik képtelenek védekezni a nemzetiségekkel szemben, a kultúra szervezését és irányítását pedig átengedik a magyar sors iránt érzéketlen, éppen hogy asszimilálódó zsidóságnak. Ennek következtében a közelgő veszélyt tr kinthető fontos és mi elhanyagolható ténynek. Hogyan lesz egy tény történelmi ténnyé? Ha az első világháború történetét meg akarjuk írni, mi alapján mondjuk, hogy egyik csata fontosabb, mint a műalakult ki a történész, a közönség és a politikai hatalom között. Az olvasó iránti vágy vezeti azt, aki történelemről értekezik, szövegeibe öntudatlanul, vagy taktikusan építi be a befogadói oldalon meglévő elvárásnak nemzeti emlékezetről, kollektív pszichéről, hiszen a homogenizálódó nemzeti közösség a történelmi (re)produkció révén értelmezi a múltját, fogadja és illeszti be az új eseményeket. Magyarán megtanulja, hogy a nemzet egészére vonatkozóan hogyan lehet traumaként, tragédiaként vagy akár örömteli eseményként felfogni az események alakulását. Az események azonban nem mindig illeszthetők össze egyetlen kerek, mindenki számára érthető és elfogadható történetté. Az első világháború, majd az őszirózsás forradalom, a szomszéd államok hadseregeinek megjelenése, a Tanácsköztársaság, a Horthy-rendszer és a területelcsatolásokat véglegesítő trianoni béke olyan tények, amelyeket a fenti módon kialakított nemzettörténetével csak egyféleképpen egyeztethetők össze. Miért? Ez a korszak az 1848/1849-es események után, időben a második olyan lényeges időszak, mely a formálódó kollektív tudatot megrázta. De amíg a reformkort lezáró forradalom bukását lehetett egy románcként értelmezni a romantika korában, s az „elejtett” történet szálát fel lehetett venni a ’67-es kiegyezéssel (azaz a nemzet „túlélte” a kudarcot), addig a Nemzeti Történelemben - azaz a nemzetállam történetében - teljes diszkontinuitást jelentő Trianont csakis tragédiaként lehetett „kezelni”. Miért vált Trianon szükségképpen tragédiává? 1918-1920 eseményeit röviddel lezajlásuk után az nem érezte senki, ráadásul a vészkorszakban az irányítás a zsidó polgári radikálisok által befolyásolt tehetetlen Károlyi kezébe kerül. A tragédia mibenléte Szekfűnél kifejezetten a nemzetállami keretek elvesztésének történetében nyer értelmet, s kevésbé a zavaros időszak egyéni tragédiáinak sokaságában. S bár Széchenyi képe kifejezetten sikeres, illetve számos megállapítása jelentős hatással bír, valami még hiányzott a magyarázatot váró közönség számára. Pontosan az a kuruckodó, népies-radikális szellemiség, amit ő mélységesen lenézett, s melyet, a tragédiát előidéző hibának tartott, s amelyet olvasói mégis elfogadtak és igenestek. Ezzel kiválóan harmonizáló elbeszélések — a népies irányzat számos képviselője mellett (elsősorban a „próféta” Szabó Dezső - Németh László tollából születtek. Érdekes, hogy Széchenyi-képében, vagyis a „legnagyobb magyar” szerepeltetésében számos hasonlóság érezhető Szekfűvel - nemhiába írt róla Németh drámát, s teszi valóban irodalmi hősé. Ahogy Dénes Iván Zoltán fogalmaz: „Németh László is a Három nemzedék hanyatlástörténeti sémáját [...] fejlesztette tovább, ám nála immár nem a liberalizmus átvétele és az érzelmi politizálás, hanem a nyelvújítás és az igazi magyarság kisebbségbe szorulás lett minden baj forrása.” Megkockáztatom, hogy Németh alaposabb irodalmi műveltségének köszönhetően a magyar történelmet és irodalomtörténetet elemző írásaiban, meg a hét kérdése. Hiszen az mégiscsak bizonyítható, hogy egy adat kitaláció-e vagy sem (például a holocaust-tagadás esetén). Az elemzést szélesebb kontextusban kell helyezni. Miért van szükségünk, történelmi tanulságként, magyarázatként, történetekre, hogy szűkebb vagy tágabb közösségének formálódását igazolni, érteni tudjuk? Furcsa, bensőséges viszony Hogy veszett el a magyar a magyarban?... a magyarság elveszett abban, ami annak mondta magát, s most, mikor a történelem keresni kezdi, alig halljuk a szavát. Hogy történik meg az ilyesmi?... Hol romlott el minden? Szekfű valahol 67 után vonta meg ép és rothadt magyarság közt a határt.... .. .A baj nem hatvanhéttel kezdődött, ott van az egész kísérletben, mellyel a magyarság, mint annyi más keleteurópai nép - a német példa nyomán - önnálló irodalmat és nemzetiséget akart magának teremteni. A nagy irodalmak, a görög, ófrancia, olasz, angol, spanyol lettek, mint az őserdő, anélkül, hogy abba az akaratnak különös belejátszása lett volna; a németet, de még inkább a mienket csinálták, hogy legyen, s az idegent felválthassa. NÉMETH LÁSZLÓ a kérdés - náció a hét 2003. decembere.