A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1958-10-05 / 40. szám
Szkanderbég sasfészke: Kruja Fehér Városnak, Akhisszarnak nevezték el az oszmán hódítók Kruját, amikor több mint harmincöt esztendős harcok, egyre megismétlődő ostromok után elfoglalták. A tengerparti síkság felől jövet, amikor először ötlik szemünkbe a kopár, karsztos mázkőhegy oldalában meghúzódó város, valóban a fehérség az első benyomás, amit a vándorra tesz. A hegyoldal halvány szürkeségéből szinte vitágítva ütköznek ki a házak fehér falai, s egy előugró hegysarkantyún magasba nyúló őrtornyával a krujai vár. A várkapu melett márványtábla őrzi a hős emlékét, akinek révén ez az albán kisváros helyet kapott Európa történetében. Gjergj Kastriota — Kasztrióta György, akit később népe és a hódító ellenség Szkander-bégnek ismert csak, itt született, és később, amikor az oszmánellenes albán szabadságharc élére állt, Kruját tette meg az ellenállási mozgalom központjává, a rabszolgaparkba soha be nem törő sasfiak fészkévé. Hunyadi János kortársa, szövetségese és ahogy itt mondják, szegről végre rokona is volt Kasztrióta György. Az első oszmán lerolamás, 1420 táján ragadták el kisgyerekként családjától a törökök, túszként elhurcolták, hogy a próféta és a szultán odaadó hívének neveljék. 1443-ban, amikor Hunyadi megindítja bolgár hadjáratát és az oszmánokat kiűzi a Balkán-félsziget nagyobb részéből, KasztriótaGyörgy már több ezer főnyi albán csapatot vezérel a török seregben. A döntő összecsapás előtt azonban — miután előzőleg találkozott Hunyadival — vitézeivel együtt elhagyja a tábort, a honi hegyek felé fordul és a törökökre támad. Közel négy évtizedes könyörtelen harc indul. Szkander bég nem éri meg a végét: tíz esztendővel azután, hogy Hunyadi Jánossal a zimonyi táborban végez a keleti mirigy, albániai szövetségese Lesh városában, az ókori Alessióban malária-rolamnak esik áldozatul. Szkanderbég székvárosa, a szabadságharc központja ezekben az évtizedekben Kruja. Az oszmán hatalom egymás után zúdítja rá ostromló hadait, két szultán is vereséggel kénytelen elvonulni a vár bástyái alól: II. Murád és Konnstantinápoly meghódítója, II. Mohammed. A sziklák tövében óriási ostromló had nyüzsög, százezres sereget futamítanak meg a krajci védők. Szkander bég halála után az erőd még tíz esztendeig dacol az ellenséggel, s csak az éhség kényszeríti rá a várőrséget, hogy kaput nyisson a török előtt. A hódoltság korában Kruja visszazökken az ismeretlenségbe, a homályba. Nevétől megfosztják: hivatalosan Akhisszarnak, Fehér Városnak hívják. A vár egy ideig még fontos erődnek számít, a XV. században azonban földrengés rontja bástyáit, 1832-ben pedig a leigázott albán nép lázongásától rettegő hatalom leromboltatja falait. Önkéntelenül is hazai várainkra gondolok: pusztulásukat legtöbb esetben ugyancsak a szabadságharcok után, a néptől rettegő osztrák császári hatóságoknak köszönhetik. A kiterjedt várhegy közepén azonban, idővel és pusztító természeti, emberi erőkkel dacolva figyelmeztető ujjként emelkedik magasba a Szkanderbég építette őrtorony. Ahogy elnézem, a trencséni vár tornyára emlékeztet: csak a szép Fatime regéje hiányzik, hogy szerelmi idillt teremtsen a fegyverek dúlta zord falak közé. Irdatlan kőtömegével a krujchi hegy mered fölénk. Sari Santeknak, Sándor-hegynek is hívják, és augusztus közepén, Sándor napján a dómszerű tetőn gyűl össze a nép közelről-távolról, hogy ünnepeljen, emlékezzék. Táncolnak, dalolnak, tüzet ugranak — ősi pogány népszokás fennmaradt nyoma, amely különösképpen Sándor, nevéhez, napjához kapcsolódik. Amikor ennek okát firtatom, biztosat mondani senki nem tud, csak annyit sikerül megtudnom, hogy az itteni nép Nagy Sándort, a makedón világhódítót a maga fajtájának, albánnak tartja, talán innen ered a Sándor nap kultusza. A közeli Lesh városa, az ókori Alessio úgymond, ugyancsak tőle nyerte nevét... Álmos, poros kisváros ma Kruja. Egyetlen utcáját ugyan bulvárnak tiszteli, de a büszke név nem sok csillogást adott neki. A hegy tövében, zöldellő olajfák és fügefák között húzódik meg a bektasi-szekta tőkéje, rendháza. A sok évszázados török hódoltság egyik öröksége az iszlám, s itt Kruja vidékén a mohamedanizmus egyik szektája, a bektasi vetette meg a lábát. A városkában ész környékén lépten-nyomon találunk „szent helyeket", javarészt a török hadsereg vezéreinek sírjai ezek, de a rabságban lepergett idő „dzsihád"-okká, a hit védelmezőivé szelídítette az egykori hódítókat, és a hitükre tért lakosság szentekként tiszteli őket. A krujai bulvár hosszán egymás mellett sorakoznak a kávémérések, kávéházak. Ne gondoljunk persze a mi nagy tükörablakos, márványasztalos helyiségeinkre. Az egész kávéház alig kamrányi, sarkában faszéntűzön zubogva forr a víz a rézedényben, kis asztalnál töltögetik findzsákba a méregerős törökös kávét, égetett cukorral édesítve. A vendégek inkább odakinn üldögélnek, a ház tövében kuporogva, meghiányjákvetik a világ sorát, amely lám, mekkorát fordult néhány esztendő alatt, s furcsálló tekintettel merednek az autóbuszokkal érkező idegenekre, akik hangos szavukkal, sietős lépteikkel megbontják a csipkerózsika-álmát alvó sasfészek lomha nyugalmát. Értetlenül nézik a krujai öregeik, hisz nem hajtja őket senki, mégsem nyughatnak. Nem telepednék le a hís árnyékban, pedig már delelőre hágott a nyilazó nap, és elvégre holnap is nap lesz, ráérnének akkor is nyüzsgölődni, ha már semmiképpen nem nyughatnak. tóth tibor • Mohamed szultán mecsetje a k Őrtorony Szkainderbég várában Pihenő öregek a kávéház előtt !