A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-10-05 / 40. szám

Szkanderbég sasfészke: Kruja Fehér Városnak, Akhisszarnak nevezték el az oszmán hódítók Kruját, amikor több mint harmincöt esztendős harcok, egyre megismétlődő ostromok után elfoglalták. A tengerparti síkság felől jövet, amikor először ötlik szemünkbe a kopár, karsztos m­ázkőhegy oldalában meghúzódó város, valóban a fehérség az első benyomás, amit a vándorra tesz. A hegyoldal halvány szür­keségéből szinte vitágítva ütköznek ki a házak fehér falai, s egy előugró hegysar­kantyún magasba nyúló őrtornyával a kru­jai vár. A várkapu melett márványtábla őrzi a hős emlékét, akinek révén ez az albán kis­város helyet kapott Európa történetében. Gjergj Kastriota — Kasztrióta György, akit később népe é­s­ a hódító ellen­ség Szkander-bégnek is­mert csak, itt született, és ké­sőbb, amikor az oszmánellenes albán sza­badságharc élére állt, Kruját tette meg az ellenállási mozgalom központjává, a rab­szolgaparkba soha be nem törő sasfiak fészkévé. Hunyadi János kortársa, szövetségese és ahogy itt mondják, szegről­ végre rokona is volt Kasztrióta György. Az első oszmán le­rol­amás, 1420 táján ragadták el kisgyerek­ként családjától a törökök, túszként el­hurcolták, hogy a próféta és a szultán odaadó hívének neveljék. 1443-ban, amikor Hunyadi megindítja bolgár hadjáratát és az oszmánokat kiűzi a Balkán-félsziget nagyobb részéből, Kasztrióta­­György már több ezer főnyi albán csapatot vezérel a török seregben. A döntő összecsapás előtt azonban — miután előzőleg találkozott Hunyadival — vitézeivel együtt elhagyja a tábort, a honi hegyek felé fordul és a tö­rökökre támad. Közel négy évtizedes kö­nyörtelen harc indul. Szkander bég nem éri meg a végét: tíz esztendővel azután, hogy Hunyadi Jánossal a zimonyi táborban vé­gez a keleti mirigy, albániai szövetségese Lesh városában, az ókori Alessióban malá­ria-rolamnak esik áldozatul. Szkanderbég székvárosa, a szabadság­harc központja ezekben az évtizedekben Kruja. Az oszmán hatalom egymás után zúdítja rá ostromló hadait, két szultán is vereséggel kénytelen elvonulni a vár bás­tyái alól: II. Murád és Konnstantinápoly meghódítója, II. Mohammed. A sziklák tövé­ben óriási ostromló had nyüzsög, százez­res sereget futamítanak meg a krajci vé­dők. Szkander bég halála után az erőd még tíz esztendeig dacol az ellenséggel, s csak az éhség kényszeríti rá a várőrséget, hogy kaput nyisson a török előtt. A hódoltság korában Kruja visszazökken az ismeretlenségbe, a homályba. Nevétől megfosztják: hivatalosan Akhisszarnak, Fehér Városnak hívják. A vár egy ideig még fontos erődnek számít, a XV­­. szá­zadban azonban földrengés rontja bástyáit, 1832-ben pedig a leigázott albán nép lá­zongásától rettegő hatalom leromboltatja falait. Önkéntelenül is hazai várainkra gondolok: pusztulásukat legtöbb esetben ugyancsak a szabadságharcok után, a nép­től rettegő osztrák császári hatóságoknak köszönhetik. A kiterjedt várhegy közepén azonban, idővel és pusztító természeti, emberi erők­kel dacolva figyelmeztető ujjként emelke­dik magasba a Szkanderbég építette őrto­rony. Ahogy elnézem, a trencséni vár tornyára emlékeztet: csak a szép Fatime regéje hiányzik, hogy szerelmi idillt te­remtsen a fegyverek dúlta zord falak közé. Irdatlan kőtömegével a krujchi hegy me­red fölénk. Sari Santeknak, Sándor-hegy­nek is hívják, és augusztus közepén, Sán­dor napján a dómszerű tetőn gyűl össze a nép közelről-távolról, hogy ünnepeljen, emlékezzék. Táncolnak, dalolnak, tüzet ugranak — ősi pogány népszokás fennma­radt nyoma, amely különösképpen Sándor, nevéhez, napjához kapcsolódik. Amikor en­nek okát firtatom, biztosat mondani senki nem tud, csak annyit sikerül megtudnom, hogy az itteni nép Nagy Sándort, a ma­kedón világhódítót a maga fajtájának, al­bánnak tartja, talán innen ered a Sándor nap kultusza. A közeli Lesh városa, az ókori Alessio úgymond, ugyancsak tőle nyerte nevét... Álmos, poros kisváros ma Kruja. Egyet­len utcáját ugyan bulvárnak tiszteli, de a büszke név nem sok csillogást adott neki. A hegy tövében, zöldellő olajfák és füge­fák között húzódik meg a bektasi-szekta tőkéje, rendháza. A sok évszázados török hódoltság egyik öröksége az iszlám, s itt Kruja vidékén a mohamedanizmus egyik szektája, a bektasi vetette meg a lábát. A városkában ész környékén lépten-nyomon találunk „szent helyeket", javarészt a tö­rök hadsereg vezéreinek sírjai ezek, de a rabságban lepergett idő „dzsihád"-okká, a hit védelmezőivé szelídítette az egykori hódítókat, és a hitükre tért lakosság szen­tekként tiszteli őket. A krujai bulvár hosszán egymás mellett sorakoznak a kávémérések, kávéházak. Ne gondoljunk persze a mi nagy tükörablakos, márványasztalos helyiségeinkre. Az egész kávéház alig kamrányi, sarkában f­aszén­tűzön zubogva forr a víz a rézedényben, kis asztalnál töltögetik findzsákba a mé­regerős törökös kávét, égetett cukorral édesítve. A vendégek inkább odakinn üldögélnek, a ház tövében kuporogva, meghiányják­vetik a világ sorát, amely lám, mekkorát fordult néhány esztendő alatt, s furcsálló tekintettel merednek az autóbuszokkal ér­kező idegenekre, akik hangos szavukkal, sietős lépteikkel megbontják a csipkerózsi­ka-álmát alvó sasfészek lomha nyugalmát. Értetlenül nézik a krujai öregeik, hisz nem hajtja őket senki, mégsem nyughat­nak. Nem telepednék le a h­ís árnyékban, pedig már delelőre hágott a nyilazó nap, és elvégre­­ holnap is nap lesz, ráérné­nek akkor is nyüzsgölődni, ha már sem­miképpen nem nyughatnak. tóth tibor • Mohamed szultán mecsetje a k Őrtorony Szkain­­­derbég várában Pihenő öregek­­ a kávéház előtt !

Next