A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-22 / 3. szám
Jaj annak, aki varázslata alá kerül. Nem nyugszik addig, amíg nem tér vissza ölelésébe. Megutálja a nagyvárosok zaját, ketrecnek érzi saját lakásának falait... Gyógyíthatatlan vágyat érez a távolságok, a határok közé nem szorított végtelen pusztaság iránt, s nincs más gyógyszer, mint hogy visszatérjen ide, a vad szépségek birodalmába, ahol kedve szerint szárnyra bocsáthatja fantáziáját. Ide, arra a helyre, aminek az emberek csak tévedésből adták a becsmérlő sivatag nevet. xxx A buja legelőkön antilop-, zsiráf- és zebracsordák kergetőztek — valaha, az ősidőkben, amikor itt még nem volt sivatag. De még ma is hihetetlen szívóssággal küzdenek a létért élőlények a sivatagban, ahol csaknem teljesen hiányzik a víz. A sziklarepedésekben ezüstösszürke bozótok nőnek, a homokból tüskés akáciák és mézgacserjék törnek föl, és szárazságot kedvelő füvek csomói. Ezek körül összpontosul az állati élet, a finom homokban látható nyomok világosan bizonyítják ezt. A kis kupacba összehúzott homok alig észrevehető remegése elárulja, hogy alatta él az orvosi szink (Scincus scincus), amott megint szabályos csíkok a homokban arra mutatnak, honnan hová vonult élelmet keresve a szkarabeusz vagy más feketehátú bogár. A déli verőfényben a kőtörmelékek között mint a lövedék villan meg egy apró gyíkocska, az akácián óvatosan kúszik tova a kaméleon, a felismerhetetlenségig összeolvadva környezetével. A sziklák közötti üregekbe menekültek a sivatagi cickányok és egyéb rágcsálók, a korongosujjú gekkó, mely a Föld őskorában élt hatalmas óriásgyíkoknak mintegy miniatűr változata. Itt-ott még előfordul a ritka varánusz, a gyíkok „királya". Vannak területek, ahol még rézsiklót, sőt homoki viperát is lehet találni, ezekkel azonban nem jó találkozni, mert ha az ember közeledtét támadásnak vélik, mérges harapásuk halált okozhat. xxx Az ember évszázadok folyamán minden nagyobb állatot kipusztított már. Az utolsó apró termetű antilopok áldozatul estek a sportvadászoknak és a francia helyőrségek katonáinak, akik agyonlőttek mindent, ami csak mozgott. Nagy munkába és fáradságba került, míg nyomára bukkantunk azoknak a legkisebb élőlényeknek, amelyek túlélték az évezredek folyamán lejátszódott klímaváltozást és ugyanígy a legvérengzőbb vadállat — az ember vadászszenvedélyét. Ezek az apró állatok a legkisebb neszre vagy gyanús jelre a kilőtt puskagolyó sebességével rögtön elbújtak a homok alá vagy a sziklarepedésekbe, üregekbe. Még nehezebb feladat volt lefilmezni őket természetes környezetükben ... Voltak pillanatok, amikor elfogott a tehetetlenség érzése, megértve a tényt, hogy a növény- és állatvilág megmentése természetes környezetében tulajdonképpen a gazdasági problémák bonyolult komplexumának része. Amíg a turisták oly nagy érdeklődést mutatnak a „szaharai szuvenírek" iránt, addig a helyi lakosság pusztítani fogja ezeket az állatokat, hogy kitömött bőrüket pénzzé tehesse. Egyébként a természet devasztálása és az élőlények pusztítása nemcsak az afrikai kontinensre korlátozódó probléma. Talán Európa ipari államai nem devasztálják a természetet sokkal nagyobb és pusztítóbb mértékben? A millió tonnaszám produkált korom és pernye s az ipari hulladékok gazdag és egyre bővülő skálája ma hatalmas területeket borít el, megfojtva minden életet a földön, a vizekben és a levegőben. Véleményen szerint minden embernek életében legalább egyszer meg kellene élnie a napnyugtát a sivatagban. Figyelmesen meghallgatni azt a dalt, amit a forró sivatagi szél fütyül, egyik helyről a másikra görgetve fáradhatatlanul a homokszemeket. Céltalanul. Értelmetlenül. Csak úgy ... Biztosan elfogná a szörnyű szorongás, rádöbbenve az egykor buja, semmi rosszat sem sejtő élet pusztulására, mely életnek meggondolatlanul az ember is segített megásni a sírját a Szaharában. Gondolom, igen gyorsan úgy döntene, hogy ezután kissé másként fog bánni planétájával... Szöveg és képek: LUDMILA SEIFERTOVA Dr. H. SKINNER A sivatag egyik legfigyelemreméltóbb lakója a korongos gekkó, ez az apró gyíkfajta, amely a rég kihalt hatalmas ősgyíkokra emlékeztet Sziklakarcok Tiout oázis közelében, az algériai Szaharában. Csak egy része annak a kultúrakincsnek, amit a Szaharának több mint 10 000 évvel ezelőtt itt élt őslakói hagytak ránk. A varánusz, egykor a „sivatag réme", ma szerencsétlen üldözött állat, melynek kitömött bőre a turisták által keresett értékes szuvenír nak egymástól. Két amerikai geológus, dr. Robert S. Dietz és John C. Holden úgy véli, megtalálta a végső bizonyítékokat arra vonatkozóan, hogy amikor a kontinensek elszakadtak egymástól, nem volt közöttük hely a mondabeli Atlantis számára. Mert — mint a két tudós mondja — sem a jelenlegi földrészek körvonalai,sem a tengerfenék tektonikai szerkezete, sem a korábbi mágneses terek erővonalai, sem a meglevő geológiai állapotok a legcsekélyebb mértékben sem utalnak arra, hogy az Atlanti-óceánban egy ilyen sziget valaha is létezhetett volna. Az, hogy az elsüllyedt birodalmat elsősorban az Atlanti-óceánban keresték, Platón részletes leírásaira vezethető vissza. Egy egyiptomi pap, egy jós — írta a filozófus — Szolón athéni törvényhozónak beszámolt egy, „a távol Nyugaton" fekvő szigetországról, melynek lakói, az atlantidák 9000 évvel azelőtt heves harcokat vívtak Athén polgáraival. Platón be tudott számolni a szigetország szörnyű pusztulásáról is, a hatalmas földrengésekről és tengerárról, amelyek „Atlantist tengerbe süllyedés által elvonták az emberek szeme elől". Az ókori írónak ezekből az adataiból Atlantisrajongók egy új elméletet fabrikáltak. Ha az egyiptomi pap Platón „Párbeszédei"-ben egy, a „távol Nyugaton" fekvő birodalomról beszél, akkor ez ugyanúgy lehetett Görögországtól keletre is, tehát a Földközi-tengerben. Ha továbbá feltételezzük, hogy a filozófus antik szokás szerint nem vette egészen pontosan a nagyság- és időmértékeket, akkor le is hullt a lepel Atlantis rejtélyéről. Atlantis királyság „hihetetlenül nagy központi tere", amiről Platón írt, lehetett éppen a Kréta szigetén elterülő síkság is, ahol a minoisztikus korban az atlétaversenyeket és bikajátékokat tartották. Szpyridon Marinatosz görög régész és Angelosz Ganalopulosz szeizmológus kiegészítve ezt az elméletet hozzáfűzik, hogy az atlantida birodalomnak azonosnak kell lennie a minoisztikus kultúrával. Ha tehát Platón tévedett, ha Atlantis nem az Atlanti-óceánban, hanem a Földközi-tengerben feküdt, ha ez a birodalom nem ie. 9000, hanem ie. 2000 között létezett, akkor Atlantisnak Platón által leírt pusztulását is indentifikálni lehet. A Kréta körüli térséget ie. 1500 körül valóban nagy kiterjedésű természeti katasztrófa érte. Szantorin szigetének vulkánja kitört, két hatalmas erupció 50 méter magasba lövellte ki az izzó lávát, s az ezt követő 80—100 méteres szökőár megsemmisítette az egész minoisztikus kultúrát. Ez a kultúrát megsemmisítő esemény még a szkeptikus tudósokat is a háromnapos „egyiptomi sötétségre", a zsidók egyiptomi kivonulása idején a fáraók országát ért „tíz egyiptomi csapás" egyikére emlékeztette. Viszont vonakodtak, hogy ebben a természeti katasztrófában a mondabeli Atlantis pusztulásának okát lássák. A ma általánosan elfogadott elméletek azt jelentik tehát, hogy búcsút kell venni Atlantis mesebeli birodalmától. Miután Atlantis a monda szerint a tenger mélyére süllyedt, most néhány ezer évvel később maga a monda is elmerül. Mert ha hiszünk a tudósoknak, akkor a titok a krétai-minoszi birodalom pusztulására vonatkozó ismereteinkkel szertefoszlott, vagy pedig Atlantis mindig csak Platón fantáziájában létezett. ta — A knosszoszi palota Kréta szigetén; a sziget a feltételezések szerint mint Atlantis egy része maradt vissza