A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-06-07 / 23. szám

a vérontás, a háború. És, mond­ja, jöjjek hozzájuk máskor, alud­jak most itt, ott a tisztaszoba, mert Helben jó emberek élnek, a békés szándékkal közeledő előtt az ajtó mindig nyitva áll. A nyár a legszebb a félszige­ten, akkor pompáznak legkáprá­zatosabb színekben a vörös ró­zsák. Jöjjek, meglátom, megéri. Sétáló partnerem, Jerry, mesél. Ballagunk a mólón. Elmondja, hogy tengerész korában — mert hajógépész a szakmája — hol, milyen kikötőkben fordult meg: Caracasban, Rio de Janeiróban, Bombayban, Lisszabonban, Hon­­kongban . .. Mesél. Hallgatom, de máson jár az eszem, s csak akkor figyelek fel, amikor hirte­len ezt hallom: — Negyvennégyben német fog­ságba estem. Gdansktól alig negyven kilométerre voltam egy táborban. Még az ivóvizet is mérték, élelem pedig vagy volt, vagy nem. Én akkor nem hittem, hogy két év múlva újra hajóra szállhatok, hogy megint enyém lesz minden tenger és óceán. Bár tudtam, a fasiszta német hadseregnek már vége, jön, kö­zeledik a felszabadító szovjet hadsereg, de nem hittem, hogy a kegyetlen körülmények között sokáig kibírjuk . . . — Egy pénteki napon, jól em­lékszem, már sötét este volt, Gdanskot újabb és újabb sző­nyegbombázás érte. Negyven kilométerről is jól láttuk az égő várost, a magasba csapó lángo­kat és dübörgött körülöttünk a föld. Nem vagyok gdanski szüle­tésű, korábban sosem jártam a városban, de fogolytársaim sokat meséltek róla és sírtak: az egyik legszebb városunkat a földdel egyenlővé teszik. — A háború után jöttem Gdanskba, majd később itt, So­­potban telepedtem le. Látni kel­lett volna, mert szinte el se lehet mondani, mennyi ember gyűlt itt össze. A romokból a régi város pontos mását építettük föl. Nem szebbet, nem csúnyábbat, olyat, amilyen Gdansk 1939 előtt volt: gyönyörű ! — Ide meg, a mólóra, amióta nyugdíjban vagyok, mindennap kijövök, akármilyen goromba is az idő. Hiányzik a víz, a tenger. Délután meg, a régi harcosok­kal, fogolytársakkal a törzskávé­házunkban üldögélünk egy csé­sze tea mellett beszélgetni, em­lékezni, mert mi már csak az emlékekből élünk. A szépekből, kedvesekből. A rosszra, a szen­vedésekre nem szívesen emléke­zik az ember! ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei SZAKADÉK Bírósági tárgyalás .. . Kérdések és feleletek, zaklatott tekintetek és indulatos sóhajok, kedélyborzoló ügyészi kereszt­kérdések és a feszültséget csilla­pító ügyvédi közbeszólások. A talárt öltött törvényszéki ta­nácselnök és az ülnökök számá­ra csupán egy per ez a sok közül: a vádlottak padján ülő férfi s az akadozó tanúvallomást tévő, meggyötört arcú asszony - a felesége - számára azon­ban sorsfontosságú percek ezek. Még akkor is, ha a vádlott érzé­ketlennek tűnő arccal, szinte közömbösen hallgatja az őt ter­helő tanúvallomást. Révetegen maga elé mered, mintha nem is róla, az ő vétkességének meg­állapításáról lenne szó. Pedig a vád komoly, súlyos testi sér­téssel végződött emberölési kí­sérlet. § § § A férfi és az asszony kapcso­lata — évekkel, évtizedekkel ez­előtt­­ első pillantásra robbant szerelemnek indult. Judit tizen­nyolc éves volt, Miska pedig hu­szonegy, amikor összehozta őket a sors. Vagy a balszerencse? ... Akkor még nem gondoltak ilyes­mire, egyszerűen örültek egy­másnak és kéz a kézben sétál­gattak. „Ha akarnád, talán még a csillagokat is lehoznám neked az égről!" — mondta határozot­tan Miska. Judit szülei ellenezték a há­zasságot: „Iszákos, lump fráter... És szoknyavadász. Tégy le róla!" — tanácsolták lányuknak, aki azon­ban megmakacsolta magát: „Ha nem mehetek hozzá fele­ségül, akkor inkább az életem­mel végzek!" — mondta durcá­san a család viták lezárása­képpen. A szülők féltették lá­nyukat, ismerték a természetét, hogy nemigen enged elhatáro­zásaiból, ezért az anyja puhult meg elsőnek. „Te is szeretted az italt, mégis jó férj lett belőled" — mondta egyszer az urának, aki most már belátta, hogy két nő, a felesége és a lánya ellen aligha védi meg álláspontját, így történt, hogy megtartották az esküvőt. Eleinte ment is minden baj nélkül. Úgy tűnt, hogy Miskának hasznára vált a házasság. Sok mindenhez értett, ügyes keze volt, úgyhogy meglehetősen könnyen boldogult és kerülni látszott a kocsmát is. Alig egy évvel később megszületett az első gyerek, egy fiú! Miska szinte táncolt büszke örömében­­ és elhatározta, hogy házat épít. Hadd lakjon külön a csa­lád. Minden szabad idejét, a délutánjait és a szombat­vasárnapjait az építkezésen töl­tötte. Ilyen ütemben hamarosan fölépült a ház s ők hárman át­költözhettek az új, saját ottho­nukba. Másfél évvel később kislányuk született. Akkor még nem tudhatta sen­ki, hogy ezzel fordulópontjához ért a négy főnyire gyarapodott kis család sorsa. § § § Az új házra büszke apa az újszülött kislány keresztelőjére meghívta régi cimboráit. Sűrűn emelgették a poharakat, végül is nagy dorbézolás lett a keresz­telői iddogálásból. Másnap is alaposan a pohár fenekére néz­tek, de ezúttal már a kocsmá­ban. Egy csinos, jó alakú pin­cérlány szolgálta ki őket. Az ital ördöge nemcsak Miska szomját gerjesztette, de a szoknyavadá­szi hajlamot is fölébresztette benne, ölelgette, markolászta a lányt , és másnap annak ágyá­ban érte őt a reggel. Újra napirenden szerepelt ná­la az italozás. Előfordult, hogy egyetlen héten háromszor-négy­­szer is részegen tántorgott haza. Egyre többet ivott, és ami még mélyebbre sodorta a lejtőn, gyakran váltogatta a szeretőit. Judit szótlanul tűrte férje ki­csapongásait. Nem ment szólni, mert a ré­szegen hazajáró férfinek gyorsan járt a keze. Nemegyszer elő­fordult, hogy megverte a felesé­gét és ha sírni látta a gyereke­ket, akkor azokat is. Az asszony magába fojtotta keserűségét s nem szólt, mert félt. Féltette a saját és a gyerekek életét. Az italozás, a nőzés, az éjsza­kába nyúló dáridózás sok pénz­be került. Miska egyre keveseb­bet adott haza, feleségének né­ha a szomszédoktól vagy a szü­leitől kellett kölcsönkérnie, hogy legyen miből főznie a két gye­reknek . . . Judit élete sivárrá, örömtelen­­né vált. Látástól vakulásig gürcölt, ott­honi munkát vállalt s becsület­tel ellátta a gyerekeket. A sok gond, a nehéz élet megviselte ugyan, de nem panaszkodott senkinek, még akkor sem, ami­kor Miska az ő keresetét is el­itta. „Dolgoztam rátok eleget, most egy kicsit én is szórakozha­tok ..." - mondta durván a fér­fi, amikor pénzt követelt Judit­tól. § § § Egyhangúan, sok-sok szomorú­sággal teltek a hónapok, múltak az évek. A házat el kellett adni, csak a hátsó udvari szoba ma­radt meg nekik. Meg az egyre szaporodó adósság. Miska már csak akkor járt haza, amikor nem volt mit ennie. „Adj vacsorát a hites urad­nak ..." — vigyorgott ilyenkor gúnyosan az asszony arcába. Ha elég ennivaló volt otthon, Judit tányért és főtt ételt tett Miska elé. És amíg férje evett, megpróbálta őt életmódjának megváltoztatására, jobb belá­tásra bírni, de mindig csak újabb megalázás volt a válasz. Ha pedig nem tudta étellel kínálni a férfit, az szó nélkül megverte Juditot. A szomszédok és az ismerő­sök régebben figyelték már az asszony meddő küzdelmét a sors kegyetlenségével. Többen is azt tanácsolták neki, hogy váljon el Miskától. Ő azonban összeszorí­totta a fogót és nem válaszolt. Némán viselte a megaláztatást és csak akkor szegült szembe csavargó életet élő férjével, ami­kor az a gyerekekre is kezet emelt. Az időközben óvodássá cse­peredett kislány és elemistává lett kisfiú nem szerette az apját. Mindketten féltek, tartottak tőle. Ha otthon volt, úgy néztek rá, mint valami betolakodó, veszé­lyes idegenre. Miska egyszer olyankor jött haza, amikor a két gyerek egye­dül volt otthon. A fiú nem en­gedte be apját a lakásba, csak kiszólt az ablakon, hogy anyjuk tudta nélkül senkinek sem sza­bad ajtót nyitnia. A részeg férfiben felforrt a méreg. Elvakult dühében puszta öklével meg egy fatuskóval ösz­­szezúzta az ajtót és jó alaposan megverte a fiút. A kislány kisur­rant az udvarra és átszaladt a szomszédok kertjébe, onnan néz­te megszeppent arccal, hogy mit művel a lakásban az apja. Miskát teljesen elvakította a féktelen düh. Amikor a kisfiú, maradék erejét összeszedve, ve­rés közben kisiklott a kezéből, s ráadásul se pénzt, se enniva­lót nem talált, akkor éktelen ha­ragra gerjedve összetörte a tá­nyérokat, poharakat és elment a kocsmába. (A történet befejező részét la­punk 25. számában közöljük.) „Mi már csak az emlékekből élünk” Emlékmű a Westerplattén A SZOCIALISTA TÖRVÉNYESSÉG VÉDELMÉBEN • EMBERI SORSOK

Next