A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-08-05 / 32. szám

írók,történetek PETÖFI-EMLÉKEK HONTBAN Ha honismereti barangolásaink során a tör­ténelmi Hont megye tájain Petőfi-emlékek után kutatunk, akkor utunk mindenekelőtt Selmecbányára (Banská Štiavnica), a hajdani híres bányavárosba vezet. Oda, ahol nagy költőnk szellemét már a múlt század dere­kán is gyakran idézte a Palócföld neves szülötte, Mikszáth Kálmán, aki szintén diákja volt a „sárgára meszelt" líceumnak. A Pető­­fi-legenda Selmecen c. munkájában Mikszáth így emlékszik vissza az akkori időkre: „Ha leszállt az est a sajátszerű városra, ha elnyel­te a homály az óriási köveket, s kitöltötte a borzadályos szakadékokat, ha fekete róna lett a girbegurba, púpos földből, suhogó árnyak inogtak, a fák lombja röpülni kezdett, s képzelt zsongással telt meg az éj, akkor én sokszor látni véltem a költőt, amint elsuhan köpönyegben, hóna alatt vive lantját." Az evangélikus líceum — mely egykor hittudományi és bölcsészeti szakkal is bírt — keletkezésének ideje egyébként a reformáció kezdetére esik. Új otthonát 1688-ban maga a hitközség vásárolta, amihez 1864-ben hozzácsatolták a Kochelmann család által adományozott épületet. A tanítási nyelv 1847 után lett csak magyar, addig minden osztályban latinul oktattak. Az alma mater falán látható az az emléktábla, amelyet még a líceum Petőfi Köre állított névadója, a forra­dalmi költő emlékére 1896-ban. Petőfi selmeci tartózkodásáról Illyés Gyula regényéből (Petőfi Sándor) is megtudhat egyet s mást a mai olvasó. A költő 1838 őszén került a felvidéki iskolába. Selmeci szállásadója Proszperinyi Mihály, léha életű kamarahajdú, legjobb barátja pedig Szebe­­rényi Lajos volt. A gimnázium professzorát, aki — Mikszáth szavai szerint — „szekundá­­ba pónálta" Petőfit, Lichardnak hívták. A professzor épp magyar történelemből adott elégtelent az alföldi diáknak. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Petőfi elhagyja a várost. 1839. febr. 15-én hajnalban néhány tallérral a zsebében vágott neki a hosszú útnak. Pestre sietett, hogy ott színésznek álljon. Selmec eme kudarcok ellenére is jelentős állomása volt Petőfi életének. Megérkezése után, mint tudjuk, nyomban tagja lett a Nemes Magyar Társaságnak, a líceum jóne­vű önképzőkörének. Különösen Szeberényi Lajossal, a kör másodelnökével alakított ki jó barátságot. Selmecen a színházzal is komo­lyabban megismerkedhetett Petőfi, hisz a városban szereplő társulatok előadásainak buzgó látogatója lett. Összes költeményeiben három selmeci ke­letkezésű verset találunk. Az elsőt 1838 októberében írta, címe A hűtlenhez. 1839 januárjából valók a Szeberényi Lajos emlék­könyvébe jegyzett sorok. A harmadik — mindössze négy verssor — 1841. ápr. 17-i keletkezésű, Neumann Károly emlékkönyvé­be címmel írta. 1841 egyébként egy újabb selmeci Petőfi-út dátuma. A költő ekkor jött imét ide. Dunavecséről gyalogolt fel a he­gyek közti városba, hogy elbocsátó bizonyít­ványt kérjen a líceumban. A múlt század végén s századunk elején a Petőfi-kultusz honti istápolói a megyei lapok és kiadványok voltak. Az 1908-as Honti Naptár Szeberényi László Selmeci Petőfi emlék c. terjedelmes írását közli. A szerző különben Szeberényi Lajos unokája, aki — amint az az írásból is kiderül — igen büszke volt nagyapjára. Nem csoda, hisz őse „a szabadságharc alatt forgatta tollát Kossuth érdekében"; tagja volt a Kisfaludy Társaság­nak, s tevékeny részt vállalt a pozsonyi Toldy Kör létrehozásában. „Mindezek olyan dol­gok, mik jólesnek az unokának, de legjobban esik, hogy nagyapám barátja volt Petőfinek." — olvashatjuk a dolgozatban. A szerző min­denekelőtt Petőfi selmeci tartózkodására, il­letve a Szeberényivel való barátságra vonat­kozó adatokat-emlékeket teszi közzé. írásá­ban többször hivatkozik Szeberényi Lajos: Néhány év Petőfi életéből c. kéziratos fel­jegyzéseire. A Honti Naptárban közölt dolgozatában írja a szerző, hogy Petőfi Selmecen adta át Szeberényi Lajosnak Tűnődés c. versét, me­lyet „több kiadás hibásan Pápáról keltez". A cikkíró közli — hogy minek alapján, az az írásból nem derül ki — a bírálat szövegét is, melyet Petőfi a versre kapott. Íme az idézet: „Ha szép tehetségével szorgalom párosul, idővel jelesebb költőink közt fog helyet fog­lalhatni." Nos, ezt a verset Petőfi összes költeményeiben (Szépirodalmi Kiadó, 1951) valóban Pápáról keltezik. Ám az időpont sem egyezik a selmeci tartózkodás dátumával, hisz a kötetben 1841 novemberét tüntetik fel a vers születéseként. Elképzelhető esetleg az, hogy Petőfi már újabb tartózkodási he­lyéről küldte versét véleményezés céljából Szeberényinek. Hisz ilyenre — amint levele­zésükből tudjuk — sor kerülhetett. Ugyancsak az unoka említi Selmeci Petőfi emlék c. munkájában, hogy a költő 1839. febr. 10-én elkeseredetten állított be apja levelével Szeberényihez, mire barátja vigasz­talta őt, hogy majd kiengeszteli apja harag­ját. „Sohasem. Ismerem atyámat, de külön­ben is kegyelemért esedezni atyámnál sem fogok." — olvashatjuk az állítólagos választ Szeberényi László dolgozatában. Petőfi kabátja alatt hordta el kevéske vagyonát barátjához, hogy szállásadója el ne kérhesse azt néhány forintnyi tartozása fejében. Búcsúzóul megígérték, hogy sor­sukról egymást értesítik. Szerzőnk említi továbbá, hogy Szeberényi Lajos Petőfi négy levelét őrizte, melyek közül egyet még ő is látott. „Fakó, elsárgult papír, lúdtollal irt finom karcsú betűk. Olyan szép tiszták ezek, mint írójuk lelke ..." — emlékezik vissza a Petőfi-barát utóda. Szeberényi Lajos tulajdonában volt Petőfi első latin könyve is. Táblájának belső felére ez a kis latin vers volt írva: „Hic liber est meus, /Testis est deus./ Alexander natus,/ Petrovics vocatus." Egy másik ereklye, amely Szeberényi László édesapjának tulaj­donába került, Toldi Ferenc 1828-ban megjelent Handbuch der ungarischen Po­esie c. műve. A könyvet Petőfi adta el Selmecen a városból való távozása előtt. Első üres lapjára ez volt beírva: „Vettem Selmecen 1838. dec. 3 f. 12. p.p.". Szebe­rényi Lajos később az alábbi sorokat irta bele: „Szeberényi Lajos Petőfi Sándortól, midőn Selmecet el akarta hagyni". A Honti Lapok 1899. aug. 10-i számában (Honti emlékek Petőfiről) Petőfi Selmec utá­ni első állomásáról olvashatunk. A Szentan­­tal melletti Berencsfalu (Prencov) volt az. Itt tevékenykedett az a „Jólelkű" kocsmáros, aki megmentette az éhségtől és a fagytól a Selmecről épp ide érkező Petőfit. A cikkben a költő első mecénásának nevezik a nemes szívű berencsfalusi kocsmárost, s a szer­kesztő egyben felkéri „a berencsfalusi köz­jegyző urat, nézzen utána, talán a község öregeinek elbeszéléséből vagy régi községi számadási iratokból megállapítható lesz az akkori korcsmáros neve. Méltó a fárado­zásra, hadd mondjunk áldást emlékére." De hogy is történtek itt a dolgok valójá­ban? A költő öt váltógarassal a tarsolyában állított be a Selmectől néhány mérföldre eső faluba, hogy kocsmájában szállást és egy darab kenyeret kérjen. Az újságcikk szerzője Ferenczi Zoltán Petőfi életrajza c. könyvéből idézi az alábbi sorokat: „Falato­zás közben beszédbe elegyedik a korcsmá­­rossal, ki úgy látszik, hogy valamikor iskolá­ba is járt. Beszéd közben a korcsmáros felesége, ki a kemence tövében ült, félénken integetett valamit Petőfinek, de nem bírta megérteni. Szerencsére kiszólítják a korcs­­márost s ekkor az asszony elmondja neki, hogy az istenért ne vitatkozzék férjével, aki hat iskolát végzett, mert kivált ha becsip, nem tűri az ellentmondást. Ilyenkor dühé­ben annyira megfeledkezik magáról, hogy vendégeit ki is kergeti. Bejövén a gazda, Petőfi nem vitatkozott többé, legotrombább állításait is helyeselni, sőt dicsérni kezdé, mivel annyira megkedvelteti magát, hogy a korcsmáros ételt, bort, házat, megvendége­li, másnapra is ott marasztalja, harmadnap pedig saját szekerén a legközelebbi állomá­sig is elviszi." Ipolyságtól délre, Magyarország terüle­tén, az Ipoly folyó partján fekszik Tésa község. Boronkay Lajos kastélyában vendé­geskedett itt egykor Jókai és Petőfi is. Hogy melyik évben, pontosan nem tudjuk. Arról, hogy egyáltalán itt lehettek, Pongrácz Lajos, volt alispán és irodalombarát feljegyzései­ből értesülhetünk. (Az írás Pongrácz Lajos Szemelvények egy régi vármegyei táblabíró hátrahagyott dolgozataiból c. könyvében je­lent meg.) A két író rövid vendégeskedés után Tésá­­ról gyalog indult Szalatnyára, az Ipolyság melletti hajdani fürdőbe, ahová Pongrácz szerint „nemcsak földi fejedelmi hercegek, hanem égi Múzsák fiai is ellátogattak egy­kor", s „így lehetett ott látni a negyvenes években a magyar költészet titánját, Pető­fit ..Amint a szerző Petőfi emlék­pont­­ban c. munkájában visszaemlékszik: „Tik­­kadt nyári hőség volt s a vidék már sárgult a nagy aszálytól. Petőfi hallgatag és mogor­va volt, míg Jókai beszédes és udvarias. Egyik nővérem kérdé Jókaitól: vájjon Tésán is oly nagy a szárazság s ott sem látni semmi zöldet? — mire Jókai igenlően felel­ve, Petőfi megszólalt s nyersen mondá: bizony van ott zöld, az én attilám is zöld. Petőfi t. i. ebben az időben sötét zöldes attilát viselt. Lehet, sőt valószínű, hogy ő költői gondolatokba merülve, csak nyelvével vett ez alkalommal is részt a társalgásban, s lehet, hogy éppen azon halhatatlan költe­ményén elborongott lelke, melyet nemsoká­ra Váradi Antal barátja által megküldött volt Tésára, s mely ezen szavakkal kezdődött: „Elmerengek, gondolkodva gyakran, S nem tudom, hogy mi gondolatom van." Az idézett sorok a Dalaim c. forradalmi hangvételű költeményből valók, melyet Pe­tőfi Pesten írt 1846. ápr. 24. és 30. között. Ezek szerint valamikor 1846 áprilisában jártak volna Tésán. Csak épp az zavar, hogy a fentebb idézett írásban Pongrácz tikkadt nyári hőségről és nagy aszályról beszél. A tésai Boronkayról egyébként tudnunk kell, hogy szabadelvű politikus volt. 1848- ban a felelős minisztérium őt nevezte ki a megye kormánybiztosának. A hazafias ér­zelmű honti földbirtokos és köztisztviselő haláláig hű maradt a szabadságharc esz­méihez. CSÁKY KÁROLY 14 NEM A TRÓFEÁÉRT (GYIMESI GYÖRGY ÚJ KÖNYVE) Éppen tíz esztendeje, hogy megjelent Gyi­­mesi György első vadászkönyve. Annak­idején Az Ördöngöstől a Hortobágyig-ot végigolvasva, arról adhattam hírt, hogy olyan vadászíró lépett közénk, aki tudás­ban, élményekben, s mi több, nyelvezeté­ben méltóan folytathatja e műfaj legjele­sebb magyar mestereinek sorát. Ezen túl Gyimesi György első könyvének megjele­nésekor arra is felhívhattam a figyelmet, hogy irodalmunk térképén az ő munkája nyomán egy fehér folt eltűnt. Az Ördöngöstől a Hortobágyig megjele­nése óta, ahogy mondom, tíz év szaladt el felettünk, s Gyimesi György első kötetéről írott reménykedő gondolataim azóta be­teljesedni látszanak, hiszen a szerző most megjelent, immár hatodik könyvével is­mét bizonyított. (Gondolom Szütsy Lóránt kezébe is Gyimesi úttörő munkája indítot­ta el a tollat élményei összefoglalására.) Kétségtelen, hogy ma Gyimesi György írói — vadászb­ól — munkássága az egész magyar nyelvterületen e műfaj legrango­sabb teljesítményei közé tartozik. A szer­ző az Ördöngöstől Tanzániáig, a helmeci Nagyhegytől a Kaukázusig tágította ön­maga lehetőségeit a megszólalásra. De a szűkebb pátria, a „kisháza" adta lehetősé­géhez is teljes emberi, tehát vadászi és írói minőségben egyaránt hű tudott ma­radni. Ezt természetesen nem külön erényként, hanem tényként állapíthatjuk meg mi, olvasói. A tízéves írói jubileumot tehát Gyimesi György új kötettel a Nem a trófeáért cíművel ünnepelheti, s mi is vele együtt. Az ember — ismervén némileg korunk vadászirodalmát — azt hihetné három­négy vadászati élménybeszámolót össze­foglaló kötet után, hogy a szerző — óha­

Next