A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-05 / 32. szám
írók,történetek PETÖFI-EMLÉKEK HONTBAN Ha honismereti barangolásaink során a történelmi Hont megye tájain Petőfi-emlékek után kutatunk, akkor utunk mindenekelőtt Selmecbányára (Banská Štiavnica), a hajdani híres bányavárosba vezet. Oda, ahol nagy költőnk szellemét már a múlt század derekán is gyakran idézte a Palócföld neves szülötte, Mikszáth Kálmán, aki szintén diákja volt a „sárgára meszelt" líceumnak. A Petőfi-legenda Selmecen c. munkájában Mikszáth így emlékszik vissza az akkori időkre: „Ha leszállt az est a sajátszerű városra, ha elnyelte a homály az óriási köveket, s kitöltötte a borzadályos szakadékokat, ha fekete róna lett a girbegurba, púpos földből, suhogó árnyak inogtak, a fák lombja röpülni kezdett, s képzelt zsongással telt meg az éj, akkor én sokszor látni véltem a költőt, amint elsuhan köpönyegben, hóna alatt vive lantját." Az evangélikus líceum — mely egykor hittudományi és bölcsészeti szakkal is bírt — keletkezésének ideje egyébként a reformáció kezdetére esik. Új otthonát 1688-ban maga a hitközség vásárolta, amihez 1864-ben hozzácsatolták a Kochelmann család által adományozott épületet. A tanítási nyelv 1847 után lett csak magyar, addig minden osztályban latinul oktattak. Az alma mater falán látható az az emléktábla, amelyet még a líceum Petőfi Köre állított névadója, a forradalmi költő emlékére 1896-ban. Petőfi selmeci tartózkodásáról Illyés Gyula regényéből (Petőfi Sándor) is megtudhat egyet s mást a mai olvasó. A költő 1838 őszén került a felvidéki iskolába. Selmeci szállásadója Proszperinyi Mihály, léha életű kamarahajdú, legjobb barátja pedig Szeberényi Lajos volt. A gimnázium professzorát, aki — Mikszáth szavai szerint — „szekundába pónálta" Petőfit, Lichardnak hívták. A professzor épp magyar történelemből adott elégtelent az alföldi diáknak. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Petőfi elhagyja a várost. 1839. febr. 15-én hajnalban néhány tallérral a zsebében vágott neki a hosszú útnak. Pestre sietett, hogy ott színésznek álljon. Selmec eme kudarcok ellenére is jelentős állomása volt Petőfi életének. Megérkezése után, mint tudjuk, nyomban tagja lett a Nemes Magyar Társaságnak, a líceum jónevű önképzőkörének. Különösen Szeberényi Lajossal, a kör másodelnökével alakított ki jó barátságot. Selmecen a színházzal is komolyabban megismerkedhetett Petőfi, hisz a városban szereplő társulatok előadásainak buzgó látogatója lett. Összes költeményeiben három selmeci keletkezésű verset találunk. Az elsőt 1838 októberében írta, címe A hűtlenhez. 1839 januárjából valók a Szeberényi Lajos emlékkönyvébe jegyzett sorok. A harmadik — mindössze négy verssor — 1841. ápr. 17-i keletkezésű, Neumann Károly emlékkönyvébe címmel írta. 1841 egyébként egy újabb selmeci Petőfi-út dátuma. A költő ekkor jött imét ide. Dunavecséről gyalogolt fel a hegyek közti városba, hogy elbocsátó bizonyítványt kérjen a líceumban. A múlt század végén s századunk elején a Petőfi-kultusz honti istápolói a megyei lapok és kiadványok voltak. Az 1908-as Honti Naptár Szeberényi László Selmeci Petőfi emlék c. terjedelmes írását közli. A szerző különben Szeberényi Lajos unokája, aki — amint az az írásból is kiderül — igen büszke volt nagyapjára. Nem csoda, hisz őse „a szabadságharc alatt forgatta tollát Kossuth érdekében"; tagja volt a Kisfaludy Társaságnak, s tevékeny részt vállalt a pozsonyi Toldy Kör létrehozásában. „Mindezek olyan dolgok, mik jólesnek az unokának, de legjobban esik, hogy nagyapám barátja volt Petőfinek." — olvashatjuk a dolgozatban. A szerző mindenekelőtt Petőfi selmeci tartózkodására, illetve a Szeberényivel való barátságra vonatkozó adatokat-emlékeket teszi közzé. írásában többször hivatkozik Szeberényi Lajos: Néhány év Petőfi életéből c. kéziratos feljegyzéseire. A Honti Naptárban közölt dolgozatában írja a szerző, hogy Petőfi Selmecen adta át Szeberényi Lajosnak Tűnődés c. versét, melyet „több kiadás hibásan Pápáról keltez". A cikkíró közli — hogy minek alapján, az az írásból nem derül ki — a bírálat szövegét is, melyet Petőfi a versre kapott. Íme az idézet: „Ha szép tehetségével szorgalom párosul, idővel jelesebb költőink közt fog helyet foglalhatni." Nos, ezt a verset Petőfi összes költeményeiben (Szépirodalmi Kiadó, 1951) valóban Pápáról keltezik. Ám az időpont sem egyezik a selmeci tartózkodás dátumával, hisz a kötetben 1841 novemberét tüntetik fel a vers születéseként. Elképzelhető esetleg az, hogy Petőfi már újabb tartózkodási helyéről küldte versét véleményezés céljából Szeberényinek. Hisz ilyenre — amint levelezésükből tudjuk — sor kerülhetett. Ugyancsak az unoka említi Selmeci Petőfi emlék c. munkájában, hogy a költő 1839. febr. 10-én elkeseredetten állított be apja levelével Szeberényihez, mire barátja vigasztalta őt, hogy majd kiengeszteli apja haragját. „Sohasem. Ismerem atyámat, de különben is kegyelemért esedezni atyámnál sem fogok." — olvashatjuk az állítólagos választ Szeberényi László dolgozatában. Petőfi kabátja alatt hordta el kevéske vagyonát barátjához, hogy szállásadója el ne kérhesse azt néhány forintnyi tartozása fejében. Búcsúzóul megígérték, hogy sorsukról egymást értesítik. Szerzőnk említi továbbá, hogy Szeberényi Lajos Petőfi négy levelét őrizte, melyek közül egyet még ő is látott. „Fakó, elsárgult papír, lúdtollal irt finom karcsú betűk. Olyan szép tiszták ezek, mint írójuk lelke ..." — emlékezik vissza a Petőfi-barát utóda. Szeberényi Lajos tulajdonában volt Petőfi első latin könyve is. Táblájának belső felére ez a kis latin vers volt írva: „Hic liber est meus, /Testis est deus./ Alexander natus,/ Petrovics vocatus." Egy másik ereklye, amely Szeberényi László édesapjának tulajdonába került, Toldi Ferenc 1828-ban megjelent Handbuch der ungarischen Poesie c. műve. A könyvet Petőfi adta el Selmecen a városból való távozása előtt. Első üres lapjára ez volt beírva: „Vettem Selmecen 1838. dec. 3 f. 12. p.p.". Szeberényi Lajos később az alábbi sorokat irta bele: „Szeberényi Lajos Petőfi Sándortól, midőn Selmecet el akarta hagyni". A Honti Lapok 1899. aug. 10-i számában (Honti emlékek Petőfiről) Petőfi Selmec utáni első állomásáról olvashatunk. A Szentantal melletti Berencsfalu (Prencov) volt az. Itt tevékenykedett az a „Jólelkű" kocsmáros, aki megmentette az éhségtől és a fagytól a Selmecről épp ide érkező Petőfit. A cikkben a költő első mecénásának nevezik a nemes szívű berencsfalusi kocsmárost, s a szerkesztő egyben felkéri „a berencsfalusi közjegyző urat, nézzen utána, talán a község öregeinek elbeszéléséből vagy régi községi számadási iratokból megállapítható lesz az akkori korcsmáros neve. Méltó a fáradozásra, hadd mondjunk áldást emlékére." De hogy is történtek itt a dolgok valójában? A költő öt váltógarassal a tarsolyában állított be a Selmectől néhány mérföldre eső faluba, hogy kocsmájában szállást és egy darab kenyeret kérjen. Az újságcikk szerzője Ferenczi Zoltán Petőfi életrajza c. könyvéből idézi az alábbi sorokat: „Falatozás közben beszédbe elegyedik a korcsmárossal, ki úgy látszik, hogy valamikor iskolába is járt. Beszéd közben a korcsmáros felesége, ki a kemence tövében ült, félénken integetett valamit Petőfinek, de nem bírta megérteni. Szerencsére kiszólítják a korcsmárost s ekkor az asszony elmondja neki, hogy az istenért ne vitatkozzék férjével, aki hat iskolát végzett, mert kivált ha becsip, nem tűri az ellentmondást. Ilyenkor dühében annyira megfeledkezik magáról, hogy vendégeit ki is kergeti. Bejövén a gazda, Petőfi nem vitatkozott többé, legotrombább állításait is helyeselni, sőt dicsérni kezdé, mivel annyira megkedvelteti magát, hogy a korcsmáros ételt, bort, házat, megvendégeli, másnapra is ott marasztalja, harmadnap pedig saját szekerén a legközelebbi állomásig is elviszi." Ipolyságtól délre, Magyarország területén, az Ipoly folyó partján fekszik Tésa község. Boronkay Lajos kastélyában vendégeskedett itt egykor Jókai és Petőfi is. Hogy melyik évben, pontosan nem tudjuk. Arról, hogy egyáltalán itt lehettek, Pongrácz Lajos, volt alispán és irodalombarát feljegyzéseiből értesülhetünk. (Az írás Pongrácz Lajos Szemelvények egy régi vármegyei táblabíró hátrahagyott dolgozataiból c. könyvében jelent meg.) A két író rövid vendégeskedés után Tésáról gyalog indult Szalatnyára, az Ipolyság melletti hajdani fürdőbe, ahová Pongrácz szerint „nemcsak földi fejedelmi hercegek, hanem égi Múzsák fiai is ellátogattak egykor", s „így lehetett ott látni a negyvenes években a magyar költészet titánját, Petőfit ..Amint a szerző Petőfi emlékpontban c. munkájában visszaemlékszik: „Tikkadt nyári hőség volt s a vidék már sárgult a nagy aszálytól. Petőfi hallgatag és mogorva volt, míg Jókai beszédes és udvarias. Egyik nővérem kérdé Jókaitól: vájjon Tésán is oly nagy a szárazság s ott sem látni semmi zöldet? — mire Jókai igenlően felelve, Petőfi megszólalt s nyersen mondá: bizony van ott zöld, az én attilám is zöld. Petőfi t. i. ebben az időben sötét zöldes attilát viselt. Lehet, sőt valószínű, hogy ő költői gondolatokba merülve, csak nyelvével vett ez alkalommal is részt a társalgásban, s lehet, hogy éppen azon halhatatlan költeményén elborongott lelke, melyet nemsokára Váradi Antal barátja által megküldött volt Tésára, s mely ezen szavakkal kezdődött: „Elmerengek, gondolkodva gyakran, S nem tudom, hogy mi gondolatom van." Az idézett sorok a Dalaim c. forradalmi hangvételű költeményből valók, melyet Petőfi Pesten írt 1846. ápr. 24. és 30. között. Ezek szerint valamikor 1846 áprilisában jártak volna Tésán. Csak épp az zavar, hogy a fentebb idézett írásban Pongrácz tikkadt nyári hőségről és nagy aszályról beszél. A tésai Boronkayról egyébként tudnunk kell, hogy szabadelvű politikus volt. 1848- ban a felelős minisztérium őt nevezte ki a megye kormánybiztosának. A hazafias érzelmű honti földbirtokos és köztisztviselő haláláig hű maradt a szabadságharc eszméihez. CSÁKY KÁROLY 14 NEM A TRÓFEÁÉRT (GYIMESI GYÖRGY ÚJ KÖNYVE) Éppen tíz esztendeje, hogy megjelent Gyimesi György első vadászkönyve. Annakidején Az Ördöngöstől a Hortobágyig-ot végigolvasva, arról adhattam hírt, hogy olyan vadászíró lépett közénk, aki tudásban, élményekben, s mi több, nyelvezetében méltóan folytathatja e műfaj legjelesebb magyar mestereinek sorát. Ezen túl Gyimesi György első könyvének megjelenésekor arra is felhívhattam a figyelmet, hogy irodalmunk térképén az ő munkája nyomán egy fehér folt eltűnt. Az Ördöngöstől a Hortobágyig megjelenése óta, ahogy mondom, tíz év szaladt el felettünk, s Gyimesi György első kötetéről írott reménykedő gondolataim azóta beteljesedni látszanak, hiszen a szerző most megjelent, immár hatodik könyvével ismét bizonyított. (Gondolom Szütsy Lóránt kezébe is Gyimesi úttörő munkája indította el a tollat élményei összefoglalására.) Kétségtelen, hogy ma Gyimesi György írói — vadászból — munkássága az egész magyar nyelvterületen e műfaj legrangosabb teljesítményei közé tartozik. A szerző az Ördöngöstől Tanzániáig, a helmeci Nagyhegytől a Kaukázusig tágította önmaga lehetőségeit a megszólalásra. De a szűkebb pátria, a „kisháza" adta lehetőségéhez is teljes emberi, tehát vadászi és írói minőségben egyaránt hű tudott maradni. Ezt természetesen nem külön erényként, hanem tényként állapíthatjuk meg mi, olvasói. A tízéves írói jubileumot tehát Gyimesi György új kötettel a Nem a trófeáért cíművel ünnepelheti, s mi is vele együtt. Az ember — ismervén némileg korunk vadászirodalmát — azt hihetné háromnégy vadászati élménybeszámolót összefoglaló kötet után, hogy a szerző — óha