A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-07-05 / 27. szám

UTAZÁSOK MÚLTBAN ÉS JELENBEN Néhány régész, néprajzos és egy archezooló­­gus, ill. egy nyelvész dolgozatait gyűjtötte össze Szombathy Viktor az „Utazások a múltban és a jelenben" sorozat legújabb kötetében. (Az őshazától a Kárpátokig) Tizen­egy szakember (köztük László Gyula, Pusztay János, Balassa Iván, Vargyas Lajos, Dienes István) foglalja össze saját résztudományá­nak eszközeivel a könyv címében megjelölt, a magyarok történetének időben és térben egyaránt nagy távolságot jelentő fejezetét. Új kutatási eredmények, váratlan, esetenként már-már hihetetlenül merész következteté­sek követik egymást a kiadvány lapjain. Az egyik szerző a csillagos égen véli felfedezni ősköltészetünk csodaszarvasát, egy másik cáfolja az ősmagyarság nomádságáról szóló klasszikus tant, rámutatva, hogy elődeink már jóval a honfoglalás előtt ismerték az ekés földművelést, s ezért legfeljebb félno­mádokként tarthatók számon. Jelentős ré­szét alkotja a kötetnek az avarkori régészeti leletanyag feldolgozása, helyenkénti átérté­kelése, s mindebből úgy tűnik, László Gyula „kettős honfoglalás"-elmélete egyre inkább hitelét veszti. László professzor tanulmánya ugyanakkor az egyik legérdekesebb fejezete a könyvnek. A régész a fényes szittya és hun testvéri­ség jegyében köszönti az olvasót, majd rög­vest lerohanja nyelvész barátait, akik tudo­mányos okvetetlenkedéseikkel lerombolták a dicső múltat, s helyette a szürkét, dísztelent — de igazolhatót — tárták elénk. Ez utóbbit — bár keserű szájízzel — László Gyula is elismeri, hozzáfűzve azonban, hogy a nyelv­történészek hajlamosak túllépni a tudomá­nyuk szabta határokat, s a nyelvi tényekből történelmet igyekeznek kovácsolni. Márpe­dig ez megengedhetetlen — mondja a ré­gész, és máris nyelvészkedésbe fog: meg­kérdőjelezi a finnugor-uráli ősnyelvről és az „uráli népek külön életében keletkezett ir­datlan szótömegről" alkotott nyelvészeti te­óriát. Persze saját határsértése mellett van érve, hiszen minden kutató joga, hogy „tisz­tességes vitát" kezdeményezzen. Miről is akar László Gyula vitázni? Nyelvészeink szerint a magyar nyelv az uráli nyelvcsalád tagja. Ez a család arról kapta a nevét, hogy tagjai az Urál környékén levő őshazában éltek, ahol egy közös ősnyel­­vet beszéltek. A nyelvcsalád az i. e. 4. évez­red tájékán két részre (finnugor és szamojéd ágra) bomlott, amelyek az idők folyamán tovább és tovább osztódtak. Mígnem létre­jöttek a mai uráli nyelvek. Ezek a nyelvek az uralisztikai kutatások szerint kb. 500— 1 000 ősi, alapnyelvi szót őriztek meg. A többi közös szó a vándorlások során, az új nyelvi közegekben, idegen népek hatására elfelejtődött, kicserélődött. A különválás után átvett, létrejött szavak ma szókincsünk túlnyomó részét alkotják már, s természete­sen nem mutatnak egyezést a többi rokon szókészletével. „Lehet, hogy valóban így volt, de..." — mondja erre László Gyula, s a nyelvtudo­mány összes törvényszerűségét semmisnek ítélve egy merőben új elméletet gyárt. Nincs uráli nyelvrokonság, mint ahogy nem volt uráli őshaza, ősnép és ősnyelv sem, amely­ből az állítólagos finnugor nyelvek kialakul­tak. Csupán arról van szó, hogy több, egy­mással kapcsolatban levő nép között a régi­ségben egy „közlekedő nyelv" terjedt el. Ez lenne a magyar nyelv. Hogyan jutott a ré­gészprofesszor erre a megállapításra? Az urálinak mondott nyelvek viszonylag kisszá­mú (500—1 000 szó) közös szókincsét veszi alapul. Mondván, hogy ezek azért közösek, mert minden más nyelvbe a magyarból ke­rültek át. A többi, a nyelvészek szerint „kü­lönválás utáni" szó pedig valójában a nyel­vek eredeti, érintetlen szóállománya. Hiszen nem olyan egyszerű oly töméntelen sok szót elfelejteni, bár éppen az idő megengedné, mert az i. e. 4. évezredből indulunk ki. (Ha pedig László Gyula feltételezését elfogad­nánk, amely őstörténetünk határait az i. e. 11. évezredig tolja el, akkor csodával hatá­ros, hogy az a néhány közös szó is megma­radt.) Összegezve a régész nyelvészeti teóri­áját : nem volt ősnyelv, hanem sok különböző nyelvű nép létezett, amelyek a magyar nyelv pár száz szavát vették át a közös értekezés eszközeként azaz modern „világnyelvi" funkcióban. Mit szól mindehhez a tanulmánykötet egyedüli nyelvésze, Pusztay János? Ő — teljes joggal — készpénzként kezeli azt, amit László Gyula csak a nyelvészek agyrémeként emleget, vagyis az uráli nyelvrokonságot. Tanulmánya — mintha éppen a régészpro­fesszor írására felelne — az uráli nyelvcsalád apológiája, a magyarnak, a többi finnugor nyelvhez való viszonyának igazolása. Átte­kinti a nem uráli nyelvrokonítási teóriákat is, majd végigvezet a finnugor-elmélet kialaku­lásának történetén. A dolgozat magvát azon­ban azok az adatok képezik, amelyekkel higgadtan érvelve László Gyulának is választ ad. Igaz, hogy szókészletünkben csak kb. 1 000 finnugor eredetű szó van, de ezek a legfontosabb szócsoportjaink: az egyszerű számok, testrészek megnevezései, az alap­vető rokonságnevek, természeti tárgyak és jelenségek, állat- és növénynevek, elemi cse­lekvést kifejező igék, vagyis az emberi élet legfontosabb mozzanatainak megnevezései. Ebből is látszik ősi voltuk, s méltán tarthatók minden rokon nép alapszókincsének, amely az őshazában használt ősnyelv alapszava­inak átmenekítése. Valóban sok az idegen szavunk, de az uráli eredetű szókincs meg­­terheltsége a köz- és irodalmi nyelvben igen nagy. Legnagyobb költőinknél, Petőfinél, Aranynál, Adynál átlagosan 90%, a mai köznyelvben 75 %. Hasonlóképpen a francia nyelvben is kicsi az eredeti, ősi szavak ará­nya, mégsem kételkedünk abban, hogy az indoeurópai nyelvcsalád tagja. De nincs is rá ok. Mert mint a nyelvstatisztikai számítások mutatják, egy nyelv ezer esztendő alatt szó­kincsének mintegy 14— 16%-át veszíti el. Elődeink kb. három és félezer éve váltak el legközelebbi nyelvrokonainktól, a vogulok és az osztjátok őseitől, az uráli egység pedig már hatezer éve megbomlott. Ez tehát az oka, hogy olyan kicsi a rokon nyelvek szó­kincsbeli azonossága. Uráli párti Pusztay János, de dr. Belitzky elméletével, amely szerint a szamojéd „pa­lóc, palotasz", valamint a „palóc, palotás" szavak a palócok szamojéd eredetéről árul­kodnak, már ő sem azonosulhat. FEHÉR PÉTER BENYOVSZKY MÓRIC:“ A REGÉNYHŐS (2.) A Benyovszky életéről szóló bonyolult és szerteágazó történetek a külföldi kiadások és a rövidített szlovák fordítás alapján így fog­lalhatók össze. Benyovszky Móric Verbón született 1741-ben. Apja Benyovszky Sámuel lovas­sági tábornok, anyja báró Révay Rozália volt. 14 éves korában lépett az osztrák hadsereg­be hadnagyi rangban, s részt vett a hétéves háború több csatájában (schweidnitzi, prá­gai), s kitüntették. Szülőföldjén később egy erőszakos birtokfoglalás miatt elítélték, s ezért Lengyelországba kellett menekülnie. 1767-ben az oroszok ellen harcoló lengyel hazafias konföderáció szolgálatába lépett, s tisztként harcolt a cári csapatok ellen. Szá­mos győzelem után az oroszok bekerítették csapatát és súlyosan megsebesülve fogsá­gukba került. Társaival együtt Kazányban megszökött a fogságból, s eljutott a főváros­ba, Pétervárra. Itt megvesztegette egy hol­land hajó kapitányát, hogy őt Európába szál­lítsa. A kapitány azonban elárulta, s a cári rendőrség elfogta. Szigorú kihallgatásoknak vetették alá, s a rendőrminiszter szibériai száműzetésre ítélte. Súlyos körülmények kö­zött, éhezve és fázva hónapokig szánon uta­zott. Néha az emberséges orosz parancsno­kok segítettek rajta, de máskor még az élelmezésére adott pénzt is ellopták, s arra törekedtek, hogy minél előbb elpusztuljon. Az embertelen bánásmód következtében fo­golytársai nagy része elpusztult, s csak töre­dékük jutott el Szibériába. Kazányban bör­tönbe zárták azzal a hamis váddal, hogy szökésre akarta bírni társait. Kutyák által vontatott szánokon érkeztek meg Tomszkba, Jakutszkba, Ilimszkbe, Krasznojarszkba, s itt leghűségesebb társa­ival tervet készít a szökésre. Először Kínába akarnak szökni, de hírét veszik, hogy a nogaji tatárok minden menekülőt lemészárolnak. Közben részletesen leír számos szibériai vá­rost s az ottani szokásokat. Szibéria különböző nemzetiségei gyakran szövetkeznek velük, s az oroszok elleni láza­dásra biztatják (torjákok, csukcsik). Judomá­ból a tengeren át érkeznek meg Kamcsatká­ba. Kamcsatkában a kormányzó embersége­sen fogadja őket, külön telepen kapnak szál­lást, s az a kötelességük, hogy különböző vadakra vadásszanak, s ezek prémének nagy részét beszolgáltassák, a többit szabadon eladhatják. Miután a kormányzó megtudja, hogy Benyovszky rendkívül művelt ember, rábízza gyermekei taníttatását. Később isko­lát is szerveznek számára, ahol az orosz urak gyerekeit főként európai nyelvekre tanítja. Tanítás közben beleszeret a hősbe a kor­mányzó legfiatalabb lánya, Atanázia, meg­kedveli a kormányzóné is, s ettől fogva naponta eljár a kormányzói palotába, s leg­befolyásosabb tanácsadójukká lesz. Külön kegyelmet és magas rangot biztosítanak számára, de közben társaival összeesküvést sző, s tanácskozásaikon szökési terveket dolgoznak ki. Az egyre szélesedő összeeskü­vést többször elárulják, de a kormányzót mindig sikerül félrevezetnie, s az árulókat kivégezteti. 1771 májusában a főemberek leleplezik Benyovszky titkos terveit, a kor­mányzó is fegyverrel támad rá, de sikerül őt megölnie, s társaival együtt elfoglalja az erődöt és a kormányzói palotát. Ezután el­foglalnak egy hajót (a kormányzó lánya elva­kult szerelmében segíti a szökést), s a japán tenger felé menekülnek. Közben elfogy a vizük és élelmük, de a végínségben japán szigetekre találnak, ahol néha exotikus körül­mények között vendégelik meg őket. Eljut­nak Formozára (Tajvan), ahol néhány szöke­vény ott is marad. További bonyodalmak után elhajóznak Makaóba, amely portugál gyarmat volt, s így végül európai területekre értek. Itt szívesen fogadták a menekülteket, akik eladták megrongált hajójukat, s jó pén­zért fedélzetére vette őket egy francia hajó, amely Dél-Afrika felé tartott. Kikötöttek lie de France (Mauritius) szigetén, s itt a francia helytartó rábeszélte Benyovszkyt, hogy a szomszédos Madagaszkár szigetén alapít­son olyan kulturált települést, amilyet For­­mozában tervezett. 1774-ben megalapította itt Louisborg városát, s két erődöt építtetett­­a Tingbelle folyó mellett. Számos bennszü­lött törzset súlyos harcokban győzött le, mások melléje álltak. Ügyességével és bátor­ságával idővel annyira megnyerte a bennszü­löttek rokonszenvét, hogy 1776-ban Mada­gaszkár királyává választották. Benyovszky ezután Párizsba indult, hogy hűbéres királyságát elismertesse a francia udvarban. XVI. Lajos kormánya azonban ebbe nem egyezett bele, ezért Bécsbe ment Mária Teréziához, ahol szívesen fogadták, s korábbi érdemei jutalmául grófi rangot ka­pott. 1778-ban részt vett a bajor örökösödé­si háborúban, de a télíni béke után újból madagaszkári terveivel foglalkozott. 1784- ban Amerikába utazott, s az Egyesült Álla­mok segítségét kérte tervei megvalósításá­hoz. A baltimorei exportőröket sikerült rá­vennie egy franciaellenes madagaszkári ex­pedícióra. A fiatal USA katonákat is bocsá­tott rendelkezésére, s partraszállásuk után mellé állt a bennszülöttek egy része is. De a nagy kalandor, 1786-ban a francia csapatok ellen csatát vesztett Madagaszkáron, s maga is elesett. Benyovszky kalandos élettörténetének le­írása lényegében megegyezik a korabeli ka­landos, heroikus regényekkel, s azóta kide­rült, hogy számos részét valóban romantikus fantáziával költötte, s nem véletlenül ragadta meg a történet Jókai figyelmét, s Gvadányi­­tól kezdve számos lengyel, szlovák és német íróét is. A történészek azóta kiderítették, hogy az életrajz nem hiteles, számos része nem csupán költött, hanem gyakran szinte szó szerint átveszi orosz, francia és más szer­zők munkáit saját mondanivalójába beépít­ve. A magyar kutatók előtt kevésbé ismertek azok a történeti tények, amelyek Benyovszky naplója második szlovák kiadásának (1966) szakszerű utószavában jelentek meg. Ebből többek közt kiderül, hogy Benyovszky nem 1741-ben, hanem 1746-ban született Ver­bón (ezt tanúsítja itteni keresztlevele is), s apja nem volt gróf, sem tábornok, hanem csak kurtanemes és ezredes. Erre a „szépí­tésre" Benyovszkynak azért volt szüksége, hogy megokolhassa, hogy részt vehetett már 10

Next