A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-08 / 23. szám
••• Több mint hét éve, hogy elment itthonról, s azóta most először jött haza. Pontosabban: először jöhetett haza. Hét esztendő bőven elegendő ahhoz, hogy elfelejtsék az embert. Pontosabban: megpróbálják elfelejteni. Quittner János 1983 márciusában egy rövid, mindössze néhány naposra tervezett ausztriai és NSZK-beli szabadság után váratlanul kint maradt. Családostul. Olyannyira váratlanul, hogy pozsony-vereknyei házában még a központi fűtést is égve hagyta, nehogy hideg legyen a lakás, ha majd a négytagú família néhány nap múlva újra hazaérkezik. Hét-nyolc nap helyett hét év után látta viszont a vereknyei házat... Mint az ebben az országban eleddig természetes szokás volt, az állam időközben simán rátette a kezét és most raktárként használja. 1990 áprilisában Quittner János percekig állt a saját háza előtt, mielőtt odalépett volna a kiskapuhoz. — Miért mentél el Csehszlovákiából? — Lehetőleg ne ezzel kezdjük a beszélgetést, mert valóban nem úgy indultunk útnak, hogy odakünn maradunk. Pedig lett volna rá okom elég, mert akkor már huzamosabb ideje éreztették velem, hogy feleslegesek az ambícióim, hogy nem kellek a világnak, az életnek, a minisztériumnak, talán még a Csemadoknak sem!... Én viszont ezekben a kilátástalan helyzetekben is bizonyítani akartam. Újra meg újra elmoccanni a holtpontról. — A Szőttesre gondolsz? — Húsz éve csak arra gondolok. Ausztráliában Új Szőttes néven hoztam létre egy táncegyüttest. — Miként látod ma, érdemes volt 1969-ben néhány táncosnak csoportba verődni és megalakítani a ma már patinás hírű „öreg" Szőttest? — Naná!... Ezt sohasem bántam meg. Legfeljebb el-elbizonytalanodtam, amikor biztatás vagy segítség helyett jobbára lekezelő gesztusokkal honorálták az igyekezetünket. És ez még a fölényeskedő képmutatás szelídebb fajtája volt, mert a nyers és rosszmájú gáncsoskodásból szintén bőven kijutott nekünk. De ilyenkor mindig sikerült belekapaszkodnom egy-egy sikerbe, a lelkem mélyén pedig sziklaszilárdan bíztam abban, hogy a Szőttes egyszer a csehszlovákiai magyarság hivatásos népi együttese lesz. Ezt a bogarat annak idején a fülembe ültették, és én hittem ebben. — Ki volt az, aki ezt elhitette veled? — Elsősorban a Csemadok egykori vezetése. Még 1968-ban megszületett ugyanis a hivatásos csehszlovákiai magyar népi együttest szorgalmazó hivatalos beadvány. Akkoriban arról volt szó, hogy legyen annak a székhelye akár Bélyben, akár egyebütt, csak legyen végre profi együttesünk. Ezzel a szándékkal indult a tagtoborzás, az útkeresés. Sokáig ez az elhatározás adta az erőt. Ha nem bíztunk volna a szerencsés fordulatban, akkor például 1972-ben — továbbra is amatőregyüttesként! — aligha lépünk 106- szor közönség elé. Ma már csak mosolygok, ha a csenkei szövetkezettől kapott, Töhötömnek becézett ósdi Ikaruszra gondolok, amellyel úgy érkeztünk meg a bodrogközi turnék egyikére, hogy a helybéli buszsofőrök azt firtatták: vajon saját erőből gurult-e a járgányunk, avagy vontatókötélen tettük meg a több száz kilométeres utat... Ezek az emlékek idővel megszépülnek, olykor még mosolyogtatóak is. Mégsem volt könnyű átélni mindezt, és főként hinni volt egyre nehezebb a dolgok másként alakulásában. Mert eközben törvényszerűen jöttek a krízisek is. Művészileg és emberileg. Művészileg azért, mert a hagyományos bokázás vagy a plakátízű mozgalmi balettek helyett, táncszínházat mutattunk be, amit nem mindenki tudott, esetleg nem is akart megérteni. Emberileg pedig azért kerültünk időről időre hullámvölgybe, mert a minisztérium újra meg újra lapátra tett bennünket. 1982-ben például kerek-perec kijelentették, hogy a Szőttesre nincs pénz és punktum. Pedig akkor készítettük a kilencedik egész estés műsorunkat, két korábbi programot pedig repertoáron tartottunk. — És a Csemadok? Miként döntött ebben a helyzetben? — Ki-ki megvonta a vállát, és a vezetőség úgy határozott, hogy az együttes pénzhiányra hivatkozva menjen kényszerszabadságra ... — Szerinted többet lehetett volna tenni, vagy a körülmények valóban ennyire elkedvetlenítőek voltak ? Hogyan látod ma, higgadtan és felülnézetből? — Ha őszintén visszagondolok, rögtön elmúlik a higgadtságom! Történt ugyanis, hogy Reicher Gellért, a szervezőtitkár meg én 1982-ben még a szentestét is az irodában töltöttük, és szinte gyártottuk a különböző javaslatokat az együttes megmentésére. Akkor az égvilágon bárkivel szövetséget kötöttem volna, csak lábaljunk ki a krízisből. Nem rólam, nem is a tagság gázsijáról volt szó, hanem arról, hogy ennyi év után a Szőttes már nem létezhetett saját és állandó költségvetés nélkül. A Csemadok? Szinte tétlenül nézte ezt a vergődést. Meggyőződésem, hogy csak gyakrabban és sokkal határozottabban kellett volna bemenni a kulturális minisztériumba. Amikor azt javasoltam, hogy én is szívesen jelen lennék a tárgyalásokon, azt felelték: mindig farmerben járok, nem lehet. Ajánlottam: átöltözök. Akkor viszont az volt a kifogás, hogy forrófejű vagyok .. . Talán mondanom sem kell, hogy az általunk karácsonykor körmölt beadványt nem a két ünnep között továbbították, hanem csak megkésve, január tizedike táján; de engem már újév után azzal ámítgattak, hogy a válasz is jó úton van! — Gondolom, 1983 telén jócskán sűrűsödtek körülötted az események .. . — Nem mondhatnám. Ez a szélmalomharc nem volt semmi újság a nap alatt. Csupán annyi történt, hogy üzenetet kaptam Ausztriából, látogassam meg ottani ismerősömet, akit Magyarországon ismertem meg és tánckutató volt. Scheimacher úr nagyon drukkolt nekem, élénken érdeklődött a gyűjtéseim iránt, és azt mondta, hogy a könyvtárának egyik felét én öröklöm, a bibliotéka másik részét pedig egy Münchenben élő néptánckutató, aki a doktorátusát például a nyugat-európai gyertyástáncok összehasonlításából írta. Egy szép napon jött hát a levél, hogy látogassam meg Scheimacher urat. Én 1983 előtt sohasem jártam nyugaton, megpróbáltam hát beadni a kérvényt. Amolyan próba-szerencse alapon, az egész családnak. Eszünk ágába sem jutott az emigrálás. Együtt indultunk egy baráti családdal. Ők kint akartak maradni, mi visszajönni. Száz szónak is egy a vége: meglátogattam hát ezt az osztrák urat, utána pedig Münchenbe mentünk. Ott hirtelen elkapott a kíváncsiság, mi újság otthon, jött-e valami válasz a minisztériumból? ... Fogtam hát a telefont és felhívtam a Csemadokot. Válasz? Nem jött! Letettem a kagylót s hirtelen elhatalmasodott bennem az érzés, hogy semmi értelme az igyekezetemnek, hogy senkinek sem hiányoznék otthon, csak saját magamnak. Váratlanul azt mondtam a családnak: szürke ember akarok lenni odakünn, a tánc nem érdekel többé. Nyilván hozzájárult ehhez, hogy az a szabadság, amit 43 éves fejjel kínt tapasztaltam, itthon ismeretlen volt. A szabadság, az árubőség, az ottani körülmények egyszerűen mellbe vágtak .. . Először csak egy héttel toldottuk meg az ott-tartózkodást. Rózsi, a feleségem tüdő- és mellhártyagyulladást kapott közben. Ami pénzem a panzió kifizetése után még megmaradt, azt az orvosnak adtam. Ekkor Rózsi és a két gyerek azt mondta: induljunk haza . . . Pakolás közben mégis meggondoltuk, és ezután kilenc szörnyű hónap következett. Igaz, a család eközben sohasem gondolt formában megedződött, de azt a háromnegyed évet az égvilágon senkinek sem kívánom. — Mit csináltatok? — Pénzünk alig volt, herce-hurcánk annál több. Azzal kezdődött minden, hogy a menekültügyi hivatalban nem eléggé fórszis- 16