A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-06-08 / 23. szám

••• Több mint hét éve, hogy elment itt­honról, s azóta most először jött haza. Pontosabban: először jöhetett haza. Hét esztendő bőven elegendő ahhoz, hogy elfelejtsék az embert. Pontosabban: megpróbálják elfelejteni. Quittner János 1983 márciusában egy rövid, mindössze néhány naposra tervezett ausztriai és NSZK-beli szabadság után várat­lanul kint maradt. Családostul. Olyannyira váratlanul, hogy pozsony-ve­­reknyei házában még a központi fűtést is égve hagyta, nehogy hideg legyen a lakás, ha majd a négytagú família néhány nap múlva újra hazaérkezik. Hét-nyolc nap helyett hét év után látta viszont a vereknyei házat... Mint az ebben az országban eleddig természetes szokás volt, az állam időközben simán rátette a kezét és most raktárként használja. 1990 áprilisában Quittner János percekig állt a saját háza előtt, mielőtt odalépett volna a kiskapuhoz. — Miért mentél el Csehszlovákiából? — Lehetőleg ne ezzel kezdjük a beszélge­tést, mert valóban nem úgy indultunk útnak, hogy odakünn maradunk. Pedig lett volna rá okom elég, mert akkor már huzamosabb ideje éreztették velem, hogy feleslegesek az ambícióim, hogy nem kellek a világnak, az életnek, a minisztériumnak, talán még a Csemadoknak sem!... Én viszont ezekben a kilátástalan helyzetekben is bizonyítani akar­tam. Újra meg újra elmoccanni a holtpontról. — A Szőttesre gondolsz? — Húsz éve csak arra gondolok. Ausztrá­liában Új Szőttes néven hoztam létre egy táncegyüttest. — Miként látod ma, érdemes volt 1969-ben néhány táncosnak csoport­ba verődni és megalakítani a ma már patinás hírű „öreg" Szőttest? — Naná!... Ezt sohasem bántam meg. Legfeljebb el-elbizonytalanodtam, amikor biztatás vagy segítség helyett jobbára leke­zelő gesztusokkal honorálták az igyekeze­tünket. És ez még a fölényeskedő képmuta­tás szelídebb fajtája volt, mert a nyers és rosszmájú gáncsoskodásból szintén bőven kijutott nekünk. De ilyenkor mindig sikerült belekapaszkodnom egy-egy sikerbe, a lel­kem mélyén pedig sziklaszilárdan bíztam abban, hogy a Szőttes egyszer a csehszlová­kiai magyarság hivatásos népi együttese lesz. Ezt a bogarat annak idején a fülembe ültették, és én hittem ebben. — Ki volt az, aki ezt elhitette veled? — Elsősorban a Csemadok egykori veze­tése. Még 1968-ban megszületett ugyanis a hivatásos csehszlovákiai magyar népi együt­test szorgalmazó hivatalos beadvány. Akko­riban arról volt szó, hogy legyen annak a székhelye akár Bélyben, akár egyebütt, csak legyen végre profi együttesünk. Ezzel a szán­dékkal indult a tagtoborzás, az útkeresés. Sokáig ez az elhatározás adta az erőt. Ha nem bíztunk volna a szerencsés fordulatban, akkor például 1972-ben — továbbra is a­­matőregyüttesként! — aligha lépünk 106- szor közönség elé. Ma már csak mosolygok, ha a csenkei szövetkezettől kapott, Töhö­­tömnek becézett ósdi Ikaruszra gondolok, amellyel úgy érkeztünk meg a bodrogközi turnék egyikére, hogy a helybéli buszsofőrök azt firtatták: vajon saját erőből gurult-e a járgányunk, avagy vontatókötélen tettük meg a több száz kilométeres utat... Ezek az emlékek idővel megszépülnek, olykor még mosolyogtatóak is. Mégsem volt könnyű átélni mindezt, és főként hinni volt egyre nehezebb a dolgok másként alakulásában. Mert eközben törvényszerűen jöttek a krízi­sek is. Művészileg és emberileg. Művészileg azért, mert a hagyományos bokázás vagy a plakátízű mozgalmi balettek helyett, tánc­színházat mutattunk be, amit nem mindenki tudott, esetleg nem is akart megérteni. Em­berileg pedig azért kerültünk időről időre hullámvölgybe, mert a minisztérium újra meg újra lapátra tett bennünket. 1982-ben például kerek-perec kijelentették, hogy a Szőttesre nincs pénz és punktum. Pedig akkor készítettük a kilencedik egész estés műsorunkat, két korábbi programot pedig repertoáron tartottunk. — És a Csemadok? Miként döntött ebben a helyzetben? — Ki-ki megvonta a vállát, és a vezető­ség úgy határozott, hogy az együttes pénz­hiányra hivatkozva menjen kényszerszabad­ságra ... — Szerinted többet lehetett volna tenni, vagy a körülmények valóban ennyire elkedvetlenítőek voltak ? Ho­gyan látod ma, higgadtan és felülné­­zetből? — Ha őszintén visszagondolok, rögtön elmúlik a higgadtságom! Történt ugyanis, hogy Reicher Gellért, a szervezőtitkár meg én 1982-ben még a szentestét is az irodá­ban töltöttük, és szinte gyártottuk a külön­böző javaslatokat az együttes megmentésé­re. Akkor az égvilágon bárkivel szövetséget kötöttem volna, csak lábaljunk ki a krízisből. Nem rólam, nem is a tagság gázsijáról volt szó, hanem arról, hogy ennyi év után a Szőttes már nem létezhetett saját és állan­dó költségvetés nélkül. A Csemadok? Szinte tétlenül nézte ezt a vergődést. Meggyőző­désem, hogy csak gyakrabban és sokkal határozottabban kellett volna bemenni a kulturális minisztériumba. Amikor azt java­soltam, hogy én is szívesen jelen lennék a tárgyalásokon, azt felelték: mindig farmer­ben járok, nem lehet. Ajánlottam: átöltözök. Akkor viszont az volt a kifogás, hogy forró­fejű vagyok .. . Talán mondanom sem kell, hogy az általunk karácsonykor körmölt be­adványt nem a két ünnep között továbbítot­ták, hanem csak megkésve, január tizedike táján; de engem már újév után azzal ámít­­gattak, hogy a válasz is jó úton van! — Gondolom, 1983 telén jócskán sű­rűsödtek körülötted az esemé­nyek .. . — Nem mondhatnám. Ez a szélmalom­harc nem volt semmi újság a nap alatt. Csupán annyi történt, hogy üzenetet kap­tam Ausztriából, látogassam meg ottani ismerősömet, akit Magyarországon ismer­tem meg és tánckutató volt. Scheimacher úr nagyon drukkolt nekem, élénken érdeklő­dött a gyűjtéseim iránt, és azt mondta, hogy a könyvtárának egyik felét én öröklöm, a bibliotéka másik részét pedig egy Mün­chenben élő néptánckutató, aki a doktorátu­sát például a nyugat-európai gyertyástán­­cok összehasonlításából írta. Egy szép na­pon jött hát a levél, hogy látogassam meg Scheimacher urat. Én 1983 előtt sohasem jártam nyugaton, megpróbáltam hát beadni a kérvényt. Amolyan próba-szerencse ala­pon, az egész családnak. Eszünk ágába sem jutott az emigrálás. Együtt indultunk egy baráti családdal. Ők kint akartak maradni, mi visszajönni. Száz szónak is egy a vége: meglátogattam hát ezt az osztrák urat, utána pedig Münchenbe mentünk. Ott hir­telen elkapott a kíváncsiság, mi újság ott­hon, jött-e valami válasz a minisztérium­ból? ... Fogtam hát a telefont és felhívtam a Csemadokot. Válasz? Nem jött! Letettem a kagylót s hirtelen elhatalmasodott ben­nem az érzés, hogy semmi értelme az igyekezetemnek, hogy senkinek sem hi­ányoznék otthon, csak saját magamnak. Váratlanul azt mondtam a családnak: szür­ke ember akarok lenni odakünn, a tánc nem érdekel többé. Nyilván hozzájárult ehhez, hogy az a szabadság, amit 43 éves fejjel kínt tapasztaltam, itthon ismeretlen volt. A szabadság, az árubőség, az ottani körülmé­nyek egyszerűen mellbe vágtak .. . Először csak egy héttel toldottuk meg az ott-tartóz­­kodást. Rózsi, a feleségem tüdő- és mell­­hártyagyulladást kapott közben. Ami pén­zem a panzió kifizetése után még m­egma­­radt, azt az orvosnak adtam. Ekkor Rózsi és a két gyerek azt mondta: induljunk haza . . . Pakolás közben mégis meggondoltuk, és ezután kilenc szörnyű hónap következett. Igaz, a család eközben sohasem gondolt formában megedződött, de azt a háromne­gyed évet az égvilágon senkinek sem kívá­nom. — Mit csináltatok? — Pénzünk alig volt, herce-hurcánk an­nál több. Azzal kezdődött minden, hogy a menekültügyi hivatalban nem eléggé fórszis- 16

Next