A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-20 / 47. szám
Újvári osztálytársán Prágai arcképvázlatok Csehország fővárosa évszázadok óta vonzotta Európa számos országának szülötteit, nincs rajta semmi csodálkoznivaló, ha szlovákiai diák, értelmiségi vagy kétkezi munkás keres itt érvényesülést. Két évtizede már, hogy Prágában futott össze az érsekújvári gimnázium két hajdani diákjának útja, hogy egyikük élete végéig már szét se váljék Procházka Ferkó szerény, jóravaló és csendes fiú volt mindig, szerették tanárok, osztálytársak egyaránt. Mindig készen állt, hogy segítsen a ráutaltaknak, és mielőtt dicséret vagy köszönet elhangozhatott volna, visszavonult és tovább végezte a dolgát. Így emlékeztünk ifjúkorára Pozsonyban a jogot végzett Szemző Gyurkával, aki a távolból kísérte figyelemmel Prágába vetődött diáktársa sorsának alakulását. Szemző barátunk biztatta Procházkát, midőn annak a fogorvosával volt valami baja: "Ott van Prágában Szántó is, keresd fel, segítségedre lesz!" Félénken telefonált Feri: "Tényleg elmehetek hozzád? De bizonyára sok a dolgod, a beteged, nem akarlak terhelni a gondjaimmal. Szabd meg az időpontot... Rövid leszek, meglátod." Így zajlott le megbeszélt együttlétünk is, amire teljesen szabaddá tettem magam, hogy élvezhessem a váratlan találkozást. Kértem, beszéljen magáról. Sok mindent megtudtam róla, házasságáról, kislányáról, de minduntalan az órájára pislogott: "Igazán nem tartalak fel?" Procházka Ferenc mérnök volt, a Škoda-vállalat prágai kutatórészlegének munkatársa. Mindig a Vencel tér és a Vodičkova utca sarkán várt rám, néhány házzal arrébb volt a munkahelye. Szerettünk így összejönni és elbeszélgetni, de csaknem mindig sietett a családjához, amelynek nagy szüksége volt rá. Cseh feleségével együtt nagy odaadással nevelték lánygyermeküket, aki ma a prágai konzervatórium tanára; már tizennégy-tizenöt éves korában fogalom volt a neve, egymás után jelentek meg Markéta Procházková, a legfiatalabb elismert cseh költő verseskötetei. Csak nekem vallotta be Ferkó, hogy némi lelkiismeretfurdalása van szülőtájával, magyar anyanyelvével kapcsolatban. "Büszke lehetsz rá, meg az újvári rokonaid is," mondtam. "Cseh környezet, cseh iskola, cseh élmények — csak cseh költőt formálhatnak." Nem vigasztalta, hogy más magyarajkú szülők gyermekei tudnak magyarul, ha Csehországban élnek, még ha nem is vegyesházasságról van szó. Az sem, hogy a tagadhatatlanul magyarul érző Petőfi Sándort "felemás" származású szülők adták a világirodalomnak. Érdekes módon egy másik csehországi példa nyugtatta meg: elmondtam neki, hogy a Teplicére települt Forbáth Imre, aki ebben az országrészben nősült, ugyancsak nem tudta a lányát megtanítani magyarul, csak cseh fordításban olvashatta el édesapja költeményeit. Procházka Ferkó maga nagyon művelt, zeneművészetben, irodalomban kitűnően tájékozódó egyéniség volt. Legalább egyszer hetenként betért a prágai magyar könyvesboltba, gyakran bukkantam ott rá, amint könyvekben lapozgatott, hanglemezek között válogatott, s nemegyszer ő figyelmeztetett valamelyik kulturális csemegére. Procházka mindig meghúzódott a háttérben, például Dévay Nagy Kamilla gitáros dalkoncertjének végeztével észrevettem: hátul a fal mellett, ünnepi öltözékben állta és tapsolta végig a művésznő szereplését. Szomorkás diáktársam valójában kitűnő humorérzékkel bírt. Tudod-e, Gyurka, hogy a Procházka név elterjedtsége biztosítja majd a népek megegyezését Közép-Európában?..." S az asztalomon fekvő telefonkönyvben megmutatta, hogy e vezetéknév négy öt oldalon s vagy húsz oszlopban szerepel. "Pedig ez csak Prága, a Procházkák közül csak azok, akiknek telefonjuk van. Képzeld el, hányan vagyunk az országban, meg Magyarországon, Ausztriában s az egész világon!" Megkérdezte, mit tudok leghíresebb névrokonáról, aki Bécsből látogatott Prágába. "Franta Procházka gúnyneve volt I. Ferenc József császári és királyi őfelségének," magyarázta Procházka Ferkó mosolyogva. "Egy újságban megjelent, az uralkodót ábrázoló kép szövege ez volt: Procházka na mosté, magyarul Séta a hídon. Több se kellett a sör, vicc és hecckedvelő jónépnek! így lett Habsburgból Procházka." Feri barátom becsületesen eljárt az orvoshoz, ha kellett, szakorvosokhoz is. Ötvenes éveiben járt, amikor egyre gyakrabban felkereste őket. Végül kórházban kezelték, tudom, hogy sokat szenvedett, mert jobb sorsot érdemelt. Ott voltam néhány évvel ezelőtt a temetésén, és mindmáig nem tudom elfelejteni a búcsúbeszédet mondó kutatómérnök szavait: "Az ő képzettsége, tudása és kitartása nélkül nem tudtunk volna felmutatni olyan eredményeket, amilyenekkel ma büszkélkedhetünk." Elmentem a strašnicei temetőbe, hogy megsimogassam a sírkövét. Nem találtam a sok ott nyugvó Procházka között, ki tudja, hol húzódott meg szerényen, ahogy megszokta, a háttérben. Szántó György Fotó: Kurucz Sándor A HÉTI TALÁLKOZÁSOK