A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-10-02 / 40. szám

VÁNDORLÁSOK Vakáció a ködös Al­bion­ban Horváth Pali, nagyszarvas és Illáš Henrich, komáromi diák úgy határozott, hogy szünidei úti célul a napfényes tengerparti pálmaligetek helyett az esős, ködös Nagy-Britanniát választja. Elhatározásu­kat tett követte: kalandra éhesen neki­vágtak, hogy meghódítsák a szigetorszá­got. De ne vágjunk a dolgok közepébe! Honnan támadt ez az ötletük? — kérdez­tem Palit, aki szívesen emlékezett vissza a kellemesen és hasznosan töltött nyári napokra. H.P.: — Az angolok és a skótok iránti rajongásunk akkor kezdődött, amikor a pozsonyi főiskolai kollégiumban felfigyel­tünk egy hirdetésre: egy cseh srác darabonként ötven fontért meghívólevele­ket tudott szerezni, és diákokat toborzott egy skót farmra, málnaszedésre. Napi harminc fontot ígért. Barátommal kaptunk az ajánlaton, hiszen a látnivalók, a nyelvtanulási lehetőség és a beígért fizetés is vonzott minket. — Azután ment minden, mint a karika­­csapás? H.P.: — Egy héttel a tervezett utazás előtt kaptam egy táviratot attól a sráctól, aki a meghívóleveleket intézte, hogy mégse utazzunk, mert a meghívólevél hiányosan van kitöltve, ezért nem felel meg az angol hatóságoknak. Ennek ellenére végig akartuk csinálni a bulit. Összevásároltunk egy rakás konzervet, fél napig csomagoltunk, majd egy háti­zsákkal és egy utazótáskával (a kettő kb. hetven kilót nyomott) elindultunk. Po­zsonyból Prágába vonattal, onnan Lon­donig a CKM autóbuszával utaztunk. Közben az úton kitaláltunk egy mesét, amelyet sikerült is beadnunk a határőrök­nek, amikor akadékoskodni kezdtek. Ugyanis először figyelmeztettek minket, hogy ha feketén akarunk dolgozni odakint, akkor visszatoloncolnak. De azután elhit­ték (vagy csak megsajnáltak minket?), hogy a majdani vendéglátónk a szüleink barátja, aki teljes mértékben gondoskodni szeretne rólunk ott-tartózkodásunk idején. Lényeg, hogy átjutottunk! — Tehát teljes gőzzel folytathattátok utatokat előre — a kiszemelt farm felé... H.P.: — Hajnalra beértünk Londonba, akkor körül sem néztünk, hanem mentünk ki a külvárosba stoppolni. Kb 800—900 km-re Londontól volt az a bizonyos farm. Aznap csak 40 km-t tettünk meg egy rozoga CITROENnel, utána pedig már senki sem akart megállni nekünk. Ekkor már hullafáradtak voltunk, ezért úgy döntöttünk, hogy végre a magunkkal cipelt sátorban kialusszuk magunkat. Persze, időközben kiderült, hogy a sátorvasak otthon maradtak, így a szabad ég alatt vertünk tanyát, a töltés mellett. Mi tagadás, féltünk, de a fáradtságtól hamarosan álomra szenderültünk. Még szerencse, hogy nem esett az eső! Reggeli után kimentünk az autópályára stoppolni, ahol egy rendőr elmagyarázta, hogy csak az autópályára rávezető utakon fognak min­ket felvenni, így álljunk tovább! Tanácsá­nak me­glett az eredménye: ezután utunk nagy részét egy kamionnal tettük meg, majd estére a farmra értünk. — Időközben egyik kívánságotok már teljesült: gyakorolhattátok az angol nyel­vet. Milyen meglepetéseket tartogatott számotokra a munkaadótok? H.P.: — Óriási csalódások értek! A málna még éretlen volt, az időjárás pocsék és a kereseti lehetőség sem tűnt olyannak, mint azt nekünk idehaza beharangozták. A szállás..., hát! De legalább végre tető volt a fejünk felett! Négy napig nem dolgozhattunk a szakadó eső miatt sem, azután nekifogtunk. Nagyon kemény meló volt, napi 10—12 óra. Mivel rajtunk kívül mások is dolgoztak ott, és ők is csalódtak a kereseti lehetőségben, sztrájkba léptünk — egy napig nem csináltunk semmit. Szerencsére, kellemes dolgok is történtek velünk: összeismerkedtünk egy ott dolgo­zó glasgowi családdal. Meghívtak ben­nünket hétvégén hozzájuk, majd beba­rangoltuk velük Skócia legszebb tájait. Perth, Pitlochig, Blairgowrie és az egész skót hegyvidék lenyűgöző volt! Megnéztük az Északi-tengert, ellátogattunk a leg­szebb kastélyokba, szóval felejthetetlen élményekben részesültünk. Hatheti mun­ka, illetve együttlét után fájó szívvel vettünk búcsút tőlük, hiszen hozzájárultak harmadik kívánságunk teljesüléséhez. — Gondolom, hogy dolgotok végezté­vel, bankóktól dagadó pénztárcával neki­vágtatok, hogy meghódítsátok a ködös Albiont... H.P.: — A munka elvégzése után Liverpool felé vettük az irányt, termé­szetesen stoppal, bár eleinte nem nagy sikerrel. Azután egy angol úr, nem sajnálva 7-es BMW-jét, megállt, és hat­száz km-t vitt bennünket, így délutánra már Liverpoolba értünk. Először a Beat­­les-múzeumot néztük meg, majd a mo­dern és a régi katedrálist. — Mesélj a gombafejűek hajdani törzs­helyéről! H.P.: — Ez egy kikötői alagsorban található kb. húsz helyiség. Egy-egy teremben egy-egy év emlékei találhatók (pl.: hangszerek, bútorok stb.). Láthatók a zenészek viaszfigurái és természetesen egész nap Beatles-számok szólnak. Az egyik teremben, amelyet üzletnek rendez­tek be, minden megjelent hanglemezük, kazettájuk, különféle kegytárgyak, trikók, szobrocskák stb. kaphatók. Külön terem "mesél" az amerikai turnéjukról, ahol állandóan videofelvételeiket vetítik. Van egy "sárga tengeralattjáró-terem", ahol a periszkópban az azonos című rajzfilm látható. Az utolsó négy teremben egy-egy zenész saját holmijai találhatók, például a Lennon-teremben a fehér zongorája és a jellegzetes szemüvege stb., eközben videón vetítik a temetését, és az "Imma­­gine" hallható. A belépődíj két font diákoknak, csak azt sajnáltuk, hogy fotózni nem engednek senkit. — A sok csatangolás után hol tértetek nyugovóra? H.P.: — A pályaudvar illemhelyiségében szerettünk volna aludni, de sajnos, éjjel fél egykor felébresztett minket az állomás alkalmazottja, és nagyon udvariasan kö­zölte velünk, hogy az állomás épületét éjjelre bezárják, így távoznunk kell. Ezután egy arab éjjeli falatozóba vánszorogtunk, ahol azért nem tudtuk kialudni magunkat, mert az odalátogató fiatalok állandóan kérdésekkel ostromoltak bennünket, hogy kik és honnan vagyunk, mit csinálunk arrafelé stb.? Ami meglepett bennünket, hogy senki sem provokált minket, csak udvariasan, kedvesen érdeklődtek. Tehát ennyit az "alvásról". Másnap délelőtt megnéztük Liverpool kikötőjét, majd irány London! Estére már ott is voltunk... — Bizonyára bőven akadt látnivaló e világvárosban, bírtátok szusszal és pénz­zel? H.P.: — London fantasztikus volt, és véletlenül az időjárás is kedvezett­­ esőnek, ködnek nyoma sem volt. Szinte mindent megnéztünk, amit beterveztünk. A metróból kilépve földbe gyökerezett a lábunk, amikor elénk tárult a BIG BEN a parlamenttel. A legimpozánsabb épület talán a Szent Pál-katedrális volt, a BUCKINGHAM-palota pedig a méreteivel, a parkjával és a kapuival nyűgözött le. Egyik régi álmom teljesült azzal, hogy

Next