A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-08-26 / 35. szám

HÉT VÁNDORLÁSOK IHARMAUTÓL a mim A vámosok is továbbmennek a következő fülkébe. Úgy érzem a rám nehezedő nyomás kissé felenged. Megúsztam, nem vettek el semmit. Kivéve persze azt az ötszáz lejt, melyet őszintén bevallottam, és amelyről nyugtát is adtak. Aztán meg mit is vehetnének el? Három csomagom van. Két szatyor meg egy bőrönd tömve különböző fehérneműkkel, pár üveg félliteres konyakkal, meg néhány magam készítette népművészeti tárggyal. Ezek a dolgok nem érdekelnek egy vámost, aki naponta ennél jóval nagyobb fogásokat csinál. De mi van akkor, ha megtalálják a két elrejtett holmimat. Mivel évekkel ezelőtt készültem átjönni, siker­telenül, nem kapván útlevelet, azóta őrzök kétszáz forintot. Több mint két éve vettem kétszáz lejért. Ezzel ugyan itt nem sokat lehet kezdeni. De mégis elengedhetetlen, hogy az embernél ne legyen pár forint, hisz még a villamosjegy is pénzbe kerül. Viszont arra nagyon is elég, hogy ha megtalálják, az épp alkalmazott törvények szerint eljárást indítsanak ellenem törvénytelen valuta birtoklása, és csempészése ürügyén. S hogy milyen büntetés jár ezért egy olyannak, akinek a titkosrendőr­ségen a dossziéjában gyűlnek a rágalmazó jelentések? De ez még hagyján. Mi van akkor, ha megtalálják a füzetet? Amatőr tollforgató vagyok, és egy színdarabom hozom magam­mal. Még rágondolni is rossz, hogy mi következik, ha rábukkannak. Ott ahol egy hamis rágalmat tényként fogadnak el, és a feljelen­tettnek kell magát tisztáznia, ha tudja. Ott, ahol egy ártatlan népdalt is kiforgatnak, és nagyon szabadon, az alkalomnak és a célnak megfe­lelően fordítanak. Egyik alkalommal a helysé­günkben befújtak néhány magyart, mert úgy­mond horthysta nótákat énekeltek. — Tudni kell, hogy a horthysta bélyeg hazaárulással felérő bűncselekmény c­íme a dal, mely a rágalmat képezte: Vad körtefa fehéret virágzik, Kisperlovam alatta cicázik, Cicázz lovam, cicázz utoljára, Rajtad megyek szép Erdély országba. Itt van négy ártatlan sor, melytől egy állig felfegyverzett diktatúra reszketett. Itt van a bűvös szó, hogy Erdély! De hiszen mi van ebben irredenta, mikor a román történetírás azt hirdeti és tanítja, hogy a három fejedelemség több mint ezer évig három külön ország volt. Még csak annyit érdekességként, hogy a kispejlovam úgy szerepelt a fordításban, hogy: Calul lui Kispál — vagyis a Kispál lova. Négy sor, pár ártatlan magyar szó elég volt arra, hogy embereket hetekig járassanak a milíciára, és fenyegessenek. Végül a büntetés elenge­dése fejében, mikor már idegileg kikészültek, együttműködési nyilatkozat aláírására kötelez­ték őket. Ezzel szemben itt vagyok én, megfigyelés alatt álló személy, egy egész füzet írott anyaggal, amit a határon akarok átcsempészni. Bőven elég lenne arra, hogy napot csak lázálmomban lássak. Mégis, ennek ellenére meg kellett kockáztassam. Hál' Istennek, sikerült. Már több mint egy órája állunk, de most egy örökkévalóságnak tűnik. Hiába vagyok túl a vámvizsgálaton, ki tudja, nem jönnek-e vissza? Olyan rendszerben élünk, ahol minden lehet­séges. A vámvizsgálat után is. Nem kizárt, hogy az útlevélellenőrzéskor csak átsiklottak a nevemen, de időközben, ahogy a többi utast ellenőrzik, mégis rábukkannak. Átkozott egy helyzet, mikor az ember azt sem tudja, mitől is féljen. Több, mint két órai várakozás után mégis elindulunk. A vonat lassan döcög a senki földjén, mintha maga sem hinné el, hogy egy szabad világ felé gördülnek kerekei. Hamarosan ismét megállunk, de most már a magyar határőrök vizsgálata következik. Megnézik az útlevelet, és vége a ceremóniának. A fülkében egy középkorú házaspárral utazok együtt. Eddig nem sokat beszélgettünk. Most mindannyian megállapítjuk, milyen nagy a különbség a két vizsgálat között. Itt még egy csomag kávéra sincs szükség, mint az előző vizsgálatnál, hogy enyhítse a román vámosok szenvedéllyel kevert szigorát. Nemsokára újra elindul a vonat. Valami különös dolog történik. Egyre jobban belelen­dülünk a beszélgetésbe. Először azt állapítom meg, hogy a férj román, a feleség magyar. Rövidesen kiderül, hogy ismerik szülőföldem, ugyanis ők Kolozsváron laknak. Azután a beszélgetés egyre bizalmasabbá válik. Mind­nyájan elpanaszoljuk kisebb-nagyobb sérelme­inket és mindezt románul, már Magyarorszá­gon. Pedig az arány kettő az egyhez, így az egyszerű számítás szerint a többség nyelvén kellene beszélni. De a férj nem beszél jól magyarul, így mindnyájan a legkényelmesebb közlési formát választjuk, és a többség nem érzi magát sértve vagy megalázva. Ahogy robogunk Budapest felé, a félelem fojtogató érzése egyre inkább elmúlik, hogy egy újabb szorongás vegye át a helyét. Hogyan tovább? Ez a nagy kérdés számomra már évek óta. — És most itt a lehetőség, de inkább a dilemma. Rövid távú elképzelésem, hogy valami szállást keresek, és eladom a kis batyumat, hogy pénzem legyen. Majd ezután körülnézek, és elkezdek gondolkodni a nagy kérdésről. Megérkezik a vonat a Nyugatiba. Ismerős hely, 1980-ban már jártam itt, így most nincs illúzióm, nincsenek álmaim. Mégis hamarosan bebizonyosodik, hogy tévedtem, és túl sok szépet vártam. Pedig én csak megértést akartam. Azt a megértést, amely ha kell, a szív parancsszavát fölülemeli a rideg számításokon. Ahogy leszállunk a vonatról, a taxisok alkalmi sorfala mellett vonulunk a csomagmegőrzőbe. Itt mindjárt jön az első kellemetlenség. A bőröndöm átveszik, de a két szatyort nem, azzal az indokkal, hogy nyílt csomag. Próbálom magyarázni, majd kérni, de hiába. Nincs mit tennem, engednem kell, hiszen többen vára­koznak mögöttem. Mikor végre igazán meg­könnyebbülten föllélegezhetnék, hogy szeren­csésen megérkeztem Budapestre, az örömtől való szárnyalásomat visszafogja a két csomag. Az idő délre jár, verőfényesen süt a nap. Igaz, hogy még február közepe van, de sugara erejéből érezni lehet, hogy újra megnyerte a csatát a zsarnok tér ellen. Az Eiffel tervezte üvegcsoda alól kilépve, egy másik üvegóriás tűnik fel. A Skála Metró, amely azóta épült fel, hogy itt jártam. 1980 nyarán a Néphadsereg utcában voltam megszállva, így a környék ismerős. Ahogy feljövök az aluljáró­ból, a villamosmegállóban egy nénit szólítok meg. Elmondom neki, hogy erdélyi vagyok, most érkeztem, és valami szállást keresek. Közli velem, hogy sajnos nem tud segíteni. Átmegyek a Skála áruházhoz és az ottlévő padon pihenőket szólítom meg. Többszöri sikertelen próbálkozás után elindulok a Szent István körúton a Margit híd felé. Útközben több járókelőt szólítok meg az ismerős formulával. Sajnos semmi eredmény. Némelyek egyenesen elutasító választ adnak, így érkezem meg a Jászai Mari térre. Átmegyek az aluljárón, majd a híd melletti parkban ülök le pihenni, de inkább gondolkodni. Közben itt is teszek pár sikertelen próbálkozást. Az elutasító válaszok itt még keserűbbek, mivel ezelőtt nyolc évvel ebben a parkban ért itt-tartózkodásom legnagyobb csa­lódása (nem szerelmi). Közben egy önfeledten

Next