Magyar Tudomány – A MTA Értesítője, 1973 (80. kötet = Új folyam 18. kötet)
1973 / 1. sz. - SŐTÉR ISTVÁN: Petőfi Sándor
Az első költői termés Petőfijének életöröme, féktelensége, akár a csinált korhelységben, akár a csavargó függetlenségben is megmutatkozó kötetlensége: plebejus életöröm. Ez a csavargó élet, ez a korhelykedés éppolyan lázadás, mint az „Akasszátok fel a királyokat" sokkal céltudatosabb, sokkal magasabbrendű indulata. Petőfi maga vallja be, hogy szándékosan hozza színre az iszákost, a falu rosszát — ugyanazért, amiért a kanászt, a betyárt, a juhászt is színrehozza. Petőfi első korszakának modorában plebejus indulatait kell érzékelnünk. Dac és gyengeség, mily csodálatosan egészítik ki egymást abban a közvetlenségben, melyet Petőfi népi költészete legjellegzetesebb tulajdonságának tekintünk. Petőfi népdalai a voltaképpeni népdalt polgárosítják. Petőfi előtt Kölcsey, Vörösmarty is megkísérelték ezt a polgárosítást — Petőfi népdala azonban a nép felől tör be, — s ugyanakkor: polgárosul át — az irodalomba. A korábbi költészet hangneméhez viszonyítva értjük csak meg az olyan verskezdetek szándékolt közvetlenségét, mint: „Úgy jóllaktam, hogy még! . . .", s az olyan keresetlen „hétköznapiságot", mint „Kölyök, pipát ide . . . Siess, a nagyapád ! Nincs rútabb valami, Mint az a lomhaság, — Add errébb hát, ökör ! Én nyúljak érte tán? Nem elég tőlem, hogy Föltátom rá a szám ?", — s általában, az evést, ivást, henyélést, csapodárságot dicsérő költészet dacát és életörömét. E dac, ez életöröm, s ez őszinteség hiánya miatt válik majd a Petőfi-utánzó költészet oly reménytelenül provinciálissá. Már magában ebben a legrövidebb utat kereső kifejezésben is lázadás rejlik. A „sok cifra poétái szépség" ellen is dacból keresi a „régi jóvadányi" rokonságát. Mi sem idegenebb tőle, mint a kor fennköltsége ? Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi episztol-stílusától valóban idegen a mód, ahogyan Tompa Mihálynak megörül: „De legjobban az gyönyörködtetett, Hogy a bort, öcsém, te is szereted ! Ejd, de derék gyerek vagy te, Miska! Mért nem ölelhetlek össze-vissza?" Ez a közvetlenség azonban nem bumfordiság, ahogyan mindmáig annyi utánzója hinni szeretné: az ő látogatása óta sem tisztelgett tisztább szív Kazinczy és Kölcsey sírjánál. Petőfi nem származott a szegénységből: apja jómódú volt, lovának, ökrének számát alig tudta: „Pénzét a hitetlen emberek csalása, Házát a Dunának habjai vitték el". De ebből a rétegből egy lépésnyire volt csupán a csavargósors. Rousseau sem tett kisebb lépést, a genfi órásmester meghitt családi köréből, a rézmetszőműhely inassoráig. De milyen gazdag és zsúfolt világ, melybe mindketten aláereszkednek. E gazdagság, e zsúfoltság teszi Petőfit realistává. Tulajdon társadalmi rétegének szociográfiáját nyújtják életképei, valóban realista dokumentumanyagot; gondoljunk a Téli világ színterét benépesítő szereplőkre: a napszámosra, a napszámosnéra, („Daróc pólyában gyermekek") a katonára, a hosszú lábú drótostótra, a vándorszínészre, a cigányra! Bármennyire szidja, szereti Pestet („Egy óriáskígyó bámészkodásom, Végighúzódik a népsokaságon"), — nem holmi „vad falusi" ő, távol tőle a regényes „városgyűlölet"; a város is "érdekes hely, és alkalom, hol minél több embert láthatok". „Én a természetnek is meleg barátja vagyok, de hiába egy szép hölgyet, egy részeg embert stb. mégis sokkal nagyobb gyönyörűséggel szemlélek, mint akármi tájat." 2 A János vitéz után, a Cipruslombokbann, ebben a szerelmi érzést oly megható áhítással kereső ciklusban, valamint a Szerelem gyöngyeiben is — és általában. 2