Magyar Tudomány – A MTA folyóirata, 1998 (105. kötet = Új folyam 43. kötet)
1998 / 6. sz. - GYÁNI GÁBOR: Fin de siecle történetírás
Fin de siècle történetírás univerzumot éppúgy egy (nyilvánvalóan) általános képbe foglalja, mint a régi vallásos világképek, anélkül, hogy ehhez segítségül hívna egy külső teremtő elvet; ugyanakkor egybeolvasztja a múltat (a hagyományt), a jelent (az észt) és a jövőt (a tökéletesülést)." A historicizmus talaján álló nemzeti történetképek fikció volta olyan esetekben határozottan szembetűnő, amikor hiányzik vagy legalábbis olykor-olykor megszakad az etnikumhoz kötött folytonos állami lét hagyománya. A nyugat-, valamint a kelet- és közép-európai nemzeti történetírások helyzeti különbsége éppen abban gyökerezik, hogy a máig ívelő, zárt és egyedi (nemzeti) történet nem egyformán épül megfelelő alapokra: a nemzeti előtörténet Nyugaton több sikerrel kínálja magát egy effajta elbeszélés céljaira, mint Európa keleti felén. Mindez azonban a legkevésbé sem gátolja a szakszerű történetírást abban, hogy nemzeti történelemként beszélje el bármelyik ország múltját. De vajon — fogalmazta meg a kérdést Szűcs Jenő már negyedszázaddal ezelőtt — „Minden 'nemzetinek' minősül, ami valamiképpen történeti összefüggésbe hozható valamely mai nemzettel?" Majd így folytatta: a „valamelyes kritikai érzékkel rendelkező történészek viszolyognak" ettől a régi képzettől. Nem tagadható ugyan, hogy van valamilyen kapcsolat a modern nemzetállam és az egyes országok múltja között. A fő kérdés azonban az, hogy milyen fogalmi keretek között teremthető közöttük folytonossági kapcsolat, ha a historikus tudatában van lényegi másságuknak. Szűcs Jenő történetírói munkássága java részét éppen e probléma megoldására fordította. Szűcs abból indult ki, hogy „olyan fogalmi bázis kialakítására kell törekedni, amelynek alapján a kérdéses jelenség modern és történelmi tartalmában, ha messzemenően nem is azonosság, de legalábbis lényeges fogalmi jegyek alapján közelebbi rokonság mutatkozik. Más szóval, a kényszerű és szükségszerű fogalmi kompromisszum akkor jogosult, ha egyértelműen tudatos, hogy bizonyos értelemben 'kutatástechnikai' kompromisszumról van szó, s annyiban jogosult, minél kisebb a kompromisszum mértéke." Az a feltételezés, miszerint a középkori európai fejlődés valamit „megelőlegez" az újkori nemzetből, kellő alapot teremt erre a kívánatos fogalmi kompromisszumra. Az egyáltalán lehetséges előtörténet azonban — fűzi hozzá — valójában pusztán csak „egyfajta modell", meghatározott elemek sajátos képlete, melyet utóbb „a modern fejlődés oly módon halad meg, hogy a modellt kiteljesíti, és új tartalommal tölti ki". Nagy kár, hogy Szűcs termékeny gondolati felvetése gyakorlatilag a mai napig visszhang nélkül maradt, mivel a történészek nem vagy alig mutatnak készséget erre a „kényszerű és szükségszerű fogalmi kompromisszumra". S közülük is rendszerint éppen azok idegenkednek a leginkább a Szűcs által javasolt „terminus post quem"-től, vagyis a „nemzeti" minősítés puszta „technikai fogalommá" változtatásától, akik olyan múltból alkotnak nemzeti történelmet, melyből feltűnően hiányzik az újkori nemzet talán legfontosabb előzménye, az állami autoritás. Éppen ez a helyzet a valamikori Habsburg Birodalom helyén utóbb alakult nemzetállamok egész sorával, beleértve még Magyarországot is, mely évszázadokig nélkülözte a saját állami lét folytonosságát. Ám mindez láthatóan nem zavarta, s ma sem izgatja a magyar nemzeti történetképet kidolgozó és ápoló historikusokat abbéli Magyar Tudomány 1998. 6. szám