Magyar Tudomány – A MTA folyóirata, 1998 (105. kötet = Új folyam 43. kötet)
1998 / 6. sz. - GYÁNI GÁBOR: Fin de siecle történetírás
Gyáni Gábor éppen ama funkciójának nem képes többé megfelelni, melynek jegyében a múlt század derekán és a század második felében intézményes formák között megalkották. Igen általános megfogalmazás szerint a történetírás eredendően olyan reprezentációs praxis, amely kiválóan alkalmas a „törvénytisztelő polgár" előállítására. Ez a rendeltetése, Hayden White megállapítását kölcsönvéve, nem onnan ered, hogy a történész lépten-nyomon patriotizmust, nacionalizmust csepegtet olvasóiba, vagy mert nyíltan moralizál. E szerepnek azért képes megfelelni, mert „különösen jól hasznosítható a folytonosság, a teljesség, a zártság és az egyediség képzeteinek, egyszóval mindazoknak a fogalmaknak az előállítására, melyek megtestesülésének kívánja magát láttatni minden 'civilizált' társadalom szemben a csak 'természeti' életmód káoszával". Azok, akikhez a történész szól, ezeknek az értékeknek a segítségével alkotnak maguknak fogalmat az őket övező „valóságról". „A történeti reprezentáció ugyanis képes rá, hogy megteremtse a szubjektumban a 'valóságosság' tudatát, melyet az illető ismérvként használhat midőn meghatározza, mi számít "valószerűnek' a saját korában". A történetírás a 19. század folyamán vált azzá, hogy a valóságról folyó diskurzus paradigmájaként mintegy a „realitás" mércéjéül szolgáljon. S mint ilyen maga dönti el, hogy milyen vélt „realitások" veszélyesek a status quóra, melyeket kell utópikusnak, mitikusnak, illuzórikusnak, redukcionistának vagy másként torznak tekinteni és ezért tanácsos is őket mellőzni. A tudományként definiált múlttal való foglalatoskodás, a történetírás, végeredményben mind a mai napig ragaszkodik a 19. században megszerzett iménti jogához. Ám miután kezdi elveszteni azt a képességét , hogy az olvasót belehelyezze a gyakorlati társadalmi horizontját meghatározó erkölcsi világrendbe, s ekként ellássa őt identitással, mind kevésbé szimbolizálhatja magát a valóságot. De vajon mi bizonyítja, hogy ténylegesen megtörtént vagy akár csak hamarosan beteljesül a történetírásnak ez a vélt hitelvesztése? Megítélésem szerint ennek számos egymással szorosan vagy lazán összefüggő szimptómája mutatkozik, ám közülük itt most legföljebb néhánnyal, de talán a legfontosabbak közül valókkal foglalkozom érintőlegesen. A nemzeti valóság tudománya A szakszerű történetírás eredendő, vagyis 19. századi keletű hivatása, hogy megteremtse és folyton táplálja bennünk, olvasókban a folytonosság, a teljesség, a lezártság, valamint az egyediség képzetét, mindazt ami egyszerre feltétele és eredménye bármilyen nemzeti történetkép megalkotásának. A modern nemzetállamokba szerveződő népek (etnikumok) és a modern nemzetállammá átalakuló történeti államok felől tekintve éppen a történészek munkálkodása nyomán ölti magára a múlt a régmúlt messzeségébe visszavezetett folytonosság látszatát. Ez a történet ugyanakkor mindig egy (nemzeti) közösség egyedi útját beszéli el, amely végül elkerülhetetlenül és szükségképpen torkoll kései végkifejletébe, a 19. (vagy éppen a 20.) századi nemzetállamba. A nemzeti kollektívum történelmi létjogosultságát alátámasztó historicizmus végül a teljes világ illúzióját kínálja. „Vonzereje pontosan ama képességéből fakad — jegyzi meg Anthony D. Smith —, hogy az 688 Magyar Tudomány 1998. 6. szám