Magyar Tudomány – A MTA folyóirata, 2009 (170. évfolyam)

2009 / 7. sz. - TANULMÁNY - ORMOS MÁRIA: Válságok és megoldások történész szemmel

Magyar Tudomány • 2009/6 kedése egyébként nemcsak azt a tételt teszi kérdésessé, hogy abban lehet-e az államnak egyáltalán szerepe, de ráadásul még azt is, hogy sikeres tőkés gazdálkodás kizárólag a parla­mentáris demokrácia kereteiben folytatható, és azt mindenféle diktatúra eleve kizárja. A potenciális piacbővülés ismeretében mindenesetre aligha lehet csodálkozni azon, hogy a pénztőke szemmel már nem követ­hető száguldásba kezdett. Német illetékesek ekkoriban már azt panaszolták: fogalmuk sincs róla, hogy a német tőke merre jár. A kétpólusú világrendszer felbomlása magával hozta azt is, hogy ettől kezdve a szovjet kihí­vásra, amely alacsony szinten ugyan, de a biztonságot jelentette a foglalkoztatásban, a szociális ellátásban és az iskolázásban, a másik oldalon már nem kellett feltétlenü­l reagálni. A nagytőke érdekeit kifejező neoliberális gazdasági elmélet elterjedése, illetve gyakorla­ti alkalmazása voltaképpen ezt fejezte ki, vagy ezt is kifejezte, midőn mind keményebben támadta az állam „túlvállalásait". Megalapo­zói (Milton Friedman, Friedrich Hayek és mások) már jó ideje ezt tették, divatba azon­ban majd csak a nehézségek idején, az 1970-es években jöttek, és az elméletüknek meg­felelő „megszorítások politikája", amelyet azonban többnyire reformpolitikának nevez­tek (Thatchert nem számítva) , az 1990-es években vált úgyszólván ellenállhatatlanná. A neoliberális politikát elsőként a konzervatív pártok fogadták el, és vitték át a gyakorlatba, többnyire támogatták ezt Európában a libe­rális (szabaddemokrata) pártok, míg a szoci­áldemokraták álltak ellen a legtovább, hogy végül ők is megadják magukat (Tony Blair, Gerhard Schröder harmadikutas terve nem sokban tért el a neoliberális elvektől). Ekkor azonban részben már késő volt, részben viszont az államháztartások átrende­zése, a fölösleges, kellően meg nem alapozott kiadások csökkentése mit sem változtatott az alapproblémán. A pénztőke száguldásán, lát­hatatlanságán, a deregulált pénzvilág ellen­őrizhetetlenségén nem változtatott, ha lefa­ragtak valamit a valóban szükségtelen, túlsá­gosan kiterjesztett szociális ellátási összegekből, ha korlátozták a közigazgatási kiadásokat és így tovább. Bár elkerülhetetlennek lehet te­kinteni a bürokrácia apasztását, a közigazga­tás racionalizálását, az olyan juttatások kiiga­zítását, amelyekhez a jóléti állam szellemében mindenki, tehát az is hozzájutott, akinek arra nem volt szüksége, ez semmit sem változtat azon, hogy a pénztőke világában az alig fede­zett vagy fedezetlen üzletek tömege valósult meg, hála a manipulációnak, a pilótajáték jellegű pénzkezelésnek, és a félrevezető rek­lámhadjáratnak. A fedezetlen hitelműveletek és az ugyancsak fedezetlen állami kiadások összességéből adódó súlyos helyzet kiigazítá­sához nem elegendő az egyik, az állami oldal megreformálása, mert a másik, a nagy súllyal rendelkező üzleti fedezetlenség ezáltal még nem szűnik meg. Felelős elemzők az 1990-es évek vége felé és az ezredfordulót követően már figyelmez­tettek rá, hogy a piac ezt a játékot nem tűri el a végtelenségig, a bankszektor azonban erre nem reagált, hanem csak még nagyobb mér­tékben, talán azt is lehet mondani, hogy kétségbeesetten hitelezett már nemcsak kétes fedezet alapján, de szinte minden fedezet nélkül is. A reálgazdaságban ennek az volt a következménye, hogy sokkal több árut kínál­tak eladásra, mint amire létező, valódi keres­let mutatkozott, (Szelényi Iván ezt nevezi túlkeresletnek) ami miatt ebben a szektorban is az irreális, mondhatni: látszólagos eladások tömegére került sor, és ezáltal a gazdaság tel­jesítménye alatt tátongó lyuk támadt. A piac.

Next