Magyar Tudomány – A MTA folyóirata, 2009 (170. évfolyam)
2009 / 7. sz. - TANULMÁNY - ORMOS MÁRIA: Válságok és megoldások történész szemmel
Magyar Tudomány • 2009/6 kedése egyébként nemcsak azt a tételt teszi kérdésessé, hogy abban lehet-e az államnak egyáltalán szerepe, de ráadásul még azt is, hogy sikeres tőkés gazdálkodás kizárólag a parlamentáris demokrácia kereteiben folytatható, és azt mindenféle diktatúra eleve kizárja. A potenciális piacbővülés ismeretében mindenesetre aligha lehet csodálkozni azon, hogy a pénztőke szemmel már nem követhető száguldásba kezdett. Német illetékesek ekkoriban már azt panaszolták: fogalmuk sincs róla, hogy a német tőke merre jár. A kétpólusú világrendszer felbomlása magával hozta azt is, hogy ettől kezdve a szovjet kihívásra, amely alacsony szinten ugyan, de a biztonságot jelentette a foglalkoztatásban, a szociális ellátásban és az iskolázásban, a másik oldalon már nem kellett feltétlenül reagálni. A nagytőke érdekeit kifejező neoliberális gazdasági elmélet elterjedése, illetve gyakorlati alkalmazása voltaképpen ezt fejezte ki, vagy ezt is kifejezte, midőn mind keményebben támadta az állam „túlvállalásait". Megalapozói (Milton Friedman, Friedrich Hayek és mások) már jó ideje ezt tették, divatba azonban majd csak a nehézségek idején, az 1970-es években jöttek, és az elméletüknek megfelelő „megszorítások politikája", amelyet azonban többnyire reformpolitikának neveztek (Thatchert nem számítva) , az 1990-es években vált úgyszólván ellenállhatatlanná. A neoliberális politikát elsőként a konzervatív pártok fogadták el, és vitték át a gyakorlatba, többnyire támogatták ezt Európában a liberális (szabaddemokrata) pártok, míg a szociáldemokraták álltak ellen a legtovább, hogy végül ők is megadják magukat (Tony Blair, Gerhard Schröder harmadikutas terve nem sokban tért el a neoliberális elvektől). Ekkor azonban részben már késő volt, részben viszont az államháztartások átrendezése, a fölösleges, kellően meg nem alapozott kiadások csökkentése mit sem változtatott az alapproblémán. A pénztőke száguldásán, láthatatlanságán, a deregulált pénzvilág ellenőrizhetetlenségén nem változtatott, ha lefaragtak valamit a valóban szükségtelen, túlságosan kiterjesztett szociális ellátási összegekből, ha korlátozták a közigazgatási kiadásokat és így tovább. Bár elkerülhetetlennek lehet tekinteni a bürokrácia apasztását, a közigazgatás racionalizálását, az olyan juttatások kiigazítását, amelyekhez a jóléti állam szellemében mindenki, tehát az is hozzájutott, akinek arra nem volt szüksége, ez semmit sem változtat azon, hogy a pénztőke világában az alig fedezett vagy fedezetlen üzletek tömege valósult meg, hála a manipulációnak, a pilótajáték jellegű pénzkezelésnek, és a félrevezető reklámhadjáratnak. A fedezetlen hitelműveletek és az ugyancsak fedezetlen állami kiadások összességéből adódó súlyos helyzet kiigazításához nem elegendő az egyik, az állami oldal megreformálása, mert a másik, a nagy súllyal rendelkező üzleti fedezetlenség ezáltal még nem szűnik meg. Felelős elemzők az 1990-es évek vége felé és az ezredfordulót követően már figyelmeztettek rá, hogy a piac ezt a játékot nem tűri el a végtelenségig, a bankszektor azonban erre nem reagált, hanem csak még nagyobb mértékben, talán azt is lehet mondani, hogy kétségbeesetten hitelezett már nemcsak kétes fedezet alapján, de szinte minden fedezet nélkül is. A reálgazdaságban ennek az volt a következménye, hogy sokkal több árut kínáltak eladásra, mint amire létező, valódi kereslet mutatkozott, (Szelényi Iván ezt nevezi túlkeresletnek) ami miatt ebben a szektorban is az irreális, mondhatni: látszólagos eladások tömegére került sor, és ezáltal a gazdaság teljesítménye alatt tátongó lyuk támadt. A piac.