Alföld. A Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata 6. (1955)
1955 / 4. szám - HAGYOMÁNY - Barta János: Herczeg Ferenc - mai szemmel
Nagy írónak lenni nemcsak tehetség dolga; társadalmi tisztánlátás és jellembeli következetesség is kell hozzá; kell, hogy az író jó sáfára legyen a maga tehetségének. Évtizedek távlatából megállapíthatjuk, hogy Herczeg nem volt az; sikerben, jólétben, pozícióban learathatott mindent, amit csak a kor nyújtani tudott, de korát nem irányította, csak sodortatta magát, s az új és régi harcában ő lett a roskadozó réginek legjelentősebb támogatója. Erre a szerepére, tehetségének félresiklására, a képességei és írói eredménye közti hatalmas disszonanciára szeretnék az alábbiakban részletesebben kitérni. Talán nem árt bevezetőül a régmúlt homályából néhány életrajzi adatot feleleveníteni. Herczeg 1863-ban született Versecen, ebben a Temes megyei, akkoriban jórészt német lakosságú kisvárosban. Az anyagi jólét gyerekkorától fogva kísérte; apja Herzog Ferenc gyógyszerész, később a város polgármestere. Magyarul felső gimnazista korában tanult meg Szegeden és Fehértemplomon, aztán az úri Magyarország jellegzetes útjára küldte a család kívánsága: jogász lett Pesten, hogy idővel a család tulajdonában levő versedi takarékpénztár ügyésze lehessen. A jogot nem szerette; az ígért független állást arra akarta használni, hogy védelme alatt író lehessen. Ügyvédjelölt korában irogatni kezd; a félfeudális Magyarország csakhamar módot nyújt neki első regényének megírására. 1887-ben Versecen párbajban megöl egy katonatisztet; az akkori bíróság kiró rá négyhónapi államfogházat , s itt, a kedélyes unalomban kezdi meg Fenn és lenn című, első regényét. Megjelenésének évszáma: 1890, nagy sikerek és hatalmas népszerűség kibontakozását kezdi meg. Herczeg otthagyja a jogot, éli a maga nagyvilági életét, és jól fizetett tárca-, regény- és drámaíró lesz, a Kisfaludy- Társaság, majd az Akadémia tagja, Jókai halála után a Petőfi-Társaság elnöke, 1894- től az Új Idők c. folyóirat szerkesztője. A politika is hozzájárul a karrier teljességéhez: 1896-tól országgyűlési képviselő, természetesen mindig kormánypárti, idővel Tisza István legközelebbi környezetének tagja. Életének nincsenek nagyobb eseményei, mert az, hogy hatalmas jövedelméből saját vitorlás jachtot tart az Adriai-tengeren, meg hogy hűvösvölgyi villát építtet és gépkocsit szerez, csak néhány, a szerencsétől kevéssé kegyelt, akkoriban napilapoknál vagy középiskolában robotoló írótársa szemében tűnhetett fel különösnek. 1911-től újabb folyóiraton találkozunk a nevével: ő szerkeszti a Magyar Figyelőt, Tisza Istvánnak és pártjának ideológiai folyóiratát. Közben folyik az előkelő társasélet; az író megnősül és évek múlva elválik; az első világháború elején az úgynevezett Hadsegélyző Hivatalt vezeti, a húszas években a revíziós mozgalom egyik vezére — egyszer csak már hetvenedik születésnapját ünnepi a Horthy- Magyarország magas kitüntetésekkel és jutalmakkal. A felszabaduláskor nyolcvankettedik évében van, magánértesülésből származó hírek szerint, — bár a nyilvánosság előtt nem szerepelt, szorgalmasan írogatta önéletrajzi visszaemlékezéseit kilencvenegyedik évében bekövetkezett haláláig (1954). De ne elégedjünk meg az életrajz külső adataival: mutassunk rá ennek a nem mindennapi hosszúságú életpályának legjelentősebb belső mozzanataira és problémáira is. Elsőnek az asszimiláció és a vele összefüggő kérdések tűnnek szemünkbe. A nagy kortárs, Mikszáth, aki feltűnő szívességgel fogadja az újonnan jöttet, egy rávalló felkiáltással próbálja a dolgot elintézni: „Ez a Herczeg! Ez minden teóriát agyongázol, amit felépítünk arról, hogy a nyelvet az anyatejjel kell beszívni.“ Maga Herczeg néhány komoly nyilatkozatában próbálja megmagyarosodásának rugóit felfedni. „Odalenn a Bánságban 1848 óta regényes nimbusz ragyogta körül a magyarságot, amelyet szemtől szemben nemigen láttak, de amelynek érezték vonzóerejét, én meg éppenséggel olyasmit képzeltem, hogy a szegedi gimnáziumban a vörössapkások és a Hunyadihuszárok fiaival fogok egy padban ülni, és velük közösen hőstetteket elkövetni.“ „Nekem különben az a meggyőződésem, hogy a kapásember lehet sváb vagy tót, kultúrember azonban Magyarországon csak magyar lehet.“ (A várhegy, 263. lap.) Ez utóbbi mondat egy hosszabb nyilatkozatából való, amelyben a renegátság német részről emelt vádja ellen védekezik, s azt mondja: ha renegát: „Zrínyi Miklós és Petőfi Sándor társaságában vagyok az.“ Áttérése okául aztán felújít egy régi soviniszta-nacionalista illúziót: „A földnek itt varázsereje van.“ Azt hiszem azonban, hogy éppen Herczeg esetében sokkal kevésbé misztikus folyamatról van szó: a varázserő nem a földből, valahonnan másünnen indult ki. A soknemzetiségű Magyarország nemzetiségei már a 19. század folyamán igyekeztek kialakítani saját burzsoáziájukat; a Felvidéken a szlovákoknál, Erdélyben románoknál és szászoknál, délen a szerbeknél a 20. század elejére már egy népéhez hű, sajnos, egyúttal eléggé magyarellenes értelmiség állt készen — s ha a magyar burzsoázia megnehezítette is a körülményeket, azon már „jó