Alföld. A Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata 6. (1955)
1955 / 4. szám - HAGYOMÁNY - Barta János: Herczeg Ferenc - mai szemmel
tok“ is, „svábok“ is túlvoltak, hogy csak kapásai és kocsisai legyenek a magyaroknak. Valószínűtlen tehát, hogy a jómódú verses német polgárfiát az hódította volna meg, hogy a magyarságnak van kultúrája, nemzetiségeinknek meg nincs; az erdélyi szászok önálló irodalma ellene mond ennek, — no meg aztán úgy sejtem, hogy Herczeg maga nem is hatolt később sem különösen mélyre a magyar kultúra megismerésében. Helyesebben fogalmaz akkor, amikor egy másik helyen azt mondja: „Magyarrá lett... a svábok értelmiségi osztálya. Az sem hazafiságból, ... hanem szükségből, és mivel a kultúrálét egyetlen ismert formája a magyar élet volt.“ (A várhegy, 104. lap.) Itt a döntő pont, a „kultúrélet“ fogalmában. Azt hiszem, minden különösebb rabulisztika nélkül azonosíthatjuk ezt lényeges pontjaiban a magyar úri osztályoknak a 67 után kialakult életformájával. Ez az életforma hódította meg őt, nem a magyar kultúra. Az, hogy ő maga, valamilyen mértékben esetleg családja sugalmazására is, nem a maga nemzetiségének, hanem az uralkodó nemzetnek a burzsoáziájához csatlakozott, a magyar úri családok moráljával, a magyar arisztokrácia és nagypolgárság társadalomszemléletével való azonosulást, előkelő életmódjába való beilleszkedést jelentette. A pesti jogászkodás, majd a kaszinók, klubok, politikai körök hatása egyengette errefelé az utat. Természetes, hogy nincs helyén a Petőfire való hivatkozás: Petőfinek már az anyanyelve magyar volt, s Petőfi nem az úri osztályokon, nem valami „kultúréleten“, hanem a népen keresztül kapcsolódott a magyarsághoz. Valóban, a 19. század utolsó évtizedeiben számos nem-magyar származású íróról tudunk; ma éppen azokat érezzük a magunkéinak, akiket nem az úgynevezett magyar úriság varázsa, hanem a néppel való együttélés tett magyarokká; pl. tehát nem Rákosi Jenőt, hanem Tömörkény Istvánt. Társadalomfejlődési szempontból a Herczeg-típus egy lépést jelent hátrafelé — mindamellett, hogy ő maga egy ideig őrzött magában német polgárvoltából néhány pozitív sziporkát is. A másik tanulság, amellyel foglalkozni szeretnék: Herczeg pályájának irodalompolitikai és általános politikai hatása és értékelése, még pontosabban: az 1919-es vízválasztó jelentősége az ő írói pályáján. A kilencvenes években és századunk első éveiben az irodalmi frontok erősen összekuszálódnak, és a fiatal Herczeg hovatartozása és értékelése még bizonytalan. Egy ideig még a Hétbe is dolgozik, tehát a polgári radikalizmus szócsövébe és a Rákosi Jenő Budapesti Hírlapjához való csatlakozás sem jelent totális lekötelezettséget. Amennyiben Herczeg pályája kezdetén a puszta szórakoztatás igényén túlhalad, a konzervatív kritika részéről (Gyulai, Péterfy) a Gyulaiféle esztétikai elvek (motiváció, kompozíció, lélekrajz) alapján inkább kemény bírálatban részesül, — a másik oldalon viszont valami modern realizmust éreznek benne; néhány gyarló szál szövődik közte és a modern irányzatok közt; erre nemcsak egy-két liberális hangja ad alapot, hanem tudatos állásfoglalása is: „Én naturalista vagyok“ — jelenti ki egyszer magáról. A fémjelzést ez a megítélés akkor kapja meg, amikor a katolikus sajtó az elvtelenség, tendencianélküliség és megint a naturalizmus vádjával utasítja el Herczeg műveit. A század első évtizedének végefelé aztán, ahogy az imperialista háború előrevetett árnyékai növekednek, tisztázódnak a frontok Herczeg körül. A politikai jobboldal felismeri benne a maga íróját, aki feltárja a jelen társadalmi problematikáját, és műveinek propagandisztikus hatásával talán segít megállítani az osztályuralom letagadhatatlan bomlását; most már úgy tekintenek rá, mint szilárd pontra az általános züllésben, — már ekkor útban van a felé, hogy „nemzeti“ író legyen, — ahogy akkor mondták róla: „múltunk nemes hagyományai“-nak egyik őre. Újabb műveiben egyébként is könnyű volt már az előbb különösen egyházi részről hibáztatott „elvtelenség“ helyett a „józan és erkölcsös“ polgár számára is megfogható úgynevezett erkölcsi alapeszmét megtalálni. Ez persze meghozza a radikális polgári szárny hangját is; most már szemére vetik felszínességét, az úriság mögött műveltségének csekély voltát, az eszmeiség és világnézeti mélység hiányát, — sőt már ekkor megmondják róla, hogy a politikai ellenforradalom irodalmi szövetségese. Az 1919-es ellenforradalom után aztán Herczeg eléri azt, amiről aligha álmodott a Gyurkovics-trilógia írása közben, idézőjelbe tett „klasszikus“, „nemzeti író“ lett belőle, a Horthy-reakció „keresztény-nemzeti“ kultúrájának bálványa, akiről 1928-ban azt írta az egyik kritikus: „Herczeget már bírálni nem, csak méltatni lehet.“ Tudjuk persze, hogy a Tanácsköztársaság letörése, majd a forradalmi mozgalmak európai apálya, új csoportosulást idézett elő a magyar társadalom erőiben. A nagybirtok, a katolikus klérus és a magas katonai és hivatali arisztokrácia megdönthetetlennek szánt uralomra rendezkedett be, amelyhez a városi nagypolgárságnak is alkalmazkodnia kellett, és a színen szereplő politikai pártok gyors iramban folytatták a polgári