Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 14. (1963)
1963 / 7. szám - Dallos Attila: Blöff (elbeszélés)
napon belül ideérkezzék. Nem, barátaim. A nagy sztárok mostanában csak egyszer mutatkoznak itt. Óva őrzik ritkasági értéküket. Aki tehát holnap reggelig távozik a Brüsszeli Világkiállításról, azt nyugodtan felvehetem a brüsszeli Világkoncert szereplői közé. Biztos, hogy nem fog megjelenni. Ránk sötétedett, mire irtózatos erőfeszítések árán leszerződtettem a következőket: Sophia Loren Gerard Philippe Gina Lollobrigida Jean Marais Marylin Monroe Anthony Quinn Josephine Baker Yves Montand Giulietta Masina Gregory Peck Audrey Hepburn Soha ilyen csapatot. Ezzel a tizeneggyel bátran kiállok a világ összes kapitalistája ellen. — De nem vagyok én túl olcsó, gyerekek? - fordultam a fiúkhoz. - Tizenkét dolláros átlagárért tizenegy ilyen istent? Még ha sose látja őket együtt senki, akkor is! Átvettem a kimutatást a kilencszáz jegy áráról és pénzt nyomtam a pincérprofesszor, a kurblizó tanársegédje markába. Reggel nyolckor ismét jelentkezniök kellett. Főtitkárommal félrerugdaltuk az útból az elhasznált nők tömkelegét és rajzlap került az asztalra. A Világkoncert plakátjainak és jegyeinek megtervezése következett. Pista pillanatokon belül elvesztette minden emberi tulajdonságát. Grafikussá vedlett és őrjöngeni kezdett a ceruzával. Torz őslények vicsorgatták rám vigyorukat s szájukban a földgömböt majszolták! Aztán vaskampó lábú szárnyak zsúfolták be az égalját és violinkulcsokat öklendeztek a világra! - Nem az utolsó ítéletet hirdetjük! - támadtam Pistára. - A modern kozmikus ötlet születését ünnepeljük! Erre parabolán hintázó háromszögek következtek. Aztán csitításomra két cidriző görbe vonal alulról fölfelé! Félresöpörtem a szörnyűségeket. Hófehér plakát lesz, rajta a névsor. Az mindennél többet mond. Pista legalább új formáért könyörgött. Legyen a plakát domború nyolcszög. A közepe félméternyi, hegyesen álljon ki a falról. Döfjön bele a járdán mászkáló emberekbe. Dugjunk mögéje magnót és a plakátok hangosan hirdessék önmagukat. Vagy zenés plakátot akarok, középen zippzárral? Csendet akartam és valami választékos, elegáns ötletet. - Te! - ugrott hozzám Pista. - Ismerek egy lebukott brazil festőművészt, aki kínjában feltalált egy villódzó festéket. Természetesen nem kell a kutyának sem! - Gyere a harmadik házban lakik. A spanyol helyenként kiégetett kecskeszakállt, koszos sárga fürdőköpenyt és éhségtől őrült szemeket hordott. Ja, aki csak festeni hajlandó és mázolni nem, hiába mondják neki a kritikusok, hogy ne mázoljon, hanem fessen! A festéktalálmány azonban valóban megkapóan fluoreszkált. A gyöngyházfényűt választottam. Spanyol és magyar káromkodásokkal fűszerezett alku után megegyeztem a mesterrel a literárban. És szinte láttam a plakátot: hatalmas habosfehér négyszög, rajta fátyolos gyémántcsillogású betűkkel az imádottak névsora! Felöltöztettük a spanyolt, előleget adtam neki, Pistát is elláttam pénzzel és taxit hívattunk. Engem hazavittek a Győzelem Otthonába, és ők tovább rohantak a nyomdába. Éjfélkor, a második műszak után, Pista lekeni az üzemvezetőt és a melósokat, akikre szükségünk van. Hajnalig mindent előkészítenek, holnap éjjel fekete túlórában lenyomják nekem a tízezer plakátot és a kilencszáz jegyet.