Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 14. (1963)
1963 / 7. szám - Dallos Attila: Blöff (elbeszélés)
Lábujjhegyen léptem a szobámba. A kis kopasz rég az igazak álmát aludta. Bebújtam az ágyba. Holnap! És már holnap volt. Mindössze három napom maradt, dörzsölgettem az elkapkodott borotválkozástól égő arcomat, amikor kiléptem az utcára. Pista, a tanár úr és a kurblis fiú éppen konyakot reggelizett. A jóhírre, hogy a nyomdában minden rendben megy, én is velük ittam. Aztán kiadtam a napiparancsot a segéderőknek. — Ma felkutatjátok a magyar disszidenseket és egyéb deklasszált elemekkel kiegészítitek a létszámot ötven főre. Délután négyre előállítjátok az egész bandát. Ide. Indulás! — De mit mondjunk, mire kellenek? — Nem fecsegünk, hanem cselekszünk, búcsúztam szívélyesen. Elkotródtak. Pistával elnyeltük a maradék konyakot és nekivágtunk a városnak. Méltó otthont kerestünk a Világkoncert jegyirodájának. Főtitkáromnak a konyak túlolajozta az agytekervényeit. Gigantomániát kapott. Felhőkarcolót vagy várkastélyt hajszolt. Dél felé a hatvanadik kiadó ház előtt megmakacsoltam magam. — Egy lépést sem tovább! Alig állok a lúdtalpbetétemen. Nem tűröm, hogy megint olyan kulimelóba rángass, amit nem győzök. Taxit! - kiáltottam bosszúsan. Beszálltunk. - Mondd meg neki, vigyen a legnagyobb ingatlanügynökségre! - Ott aztán kényelmesen elterpeszkedtem egy fotelben és a fotóalbumokat lapozgatva félóra alatt bejártam az egész várost a szememmel. A City-t átszelő Boulevard Adolphe Max egyik mellékutcáját választottam. A saroktól a második házat. Kimentünk. Tetszett. Alkudtam - Nem fogja ez az ügynök megkérdezni, hogy minek három napra egy kétemeletes irodaház? - súgtam Pistának. Főtitkárom mosolyogva megnyugtatott. A férfit valóban csak egy érdekelte: hogy mit fizetek? Hiába, nagy dolog ez a kapitalizmus. Már annak, akinek pénze van hozzá. Ezek istenbizony kiadnák nekem a Szent Gudula Székesegyházat is, ha megfizetem. Akár szabad pártnapot celebrálhatnék a főoltárnál, tömegdalokat zúgó orgonakísérettel. Mert ha itt dollárt látnak, akkor nem ismernek se istent, se embert. Csak arra vigyáznak, hogy a négy fal közül az utcára ne guruljon. Se a dollár, se az érte vásárolt hatalom. Üveggel bélelt kétemeletes vasbetonfészkem ablakából kitekintve majdnem felordítottam a felismerés örömétől. Behúzom őket a Világkoncerttel! A saját korlátoltságukkal, a dollár mindenhatóságába vetett hitükkel. Holnap tízezer plakátról telebömbölöm a várost, hogy megvehetik maguknak a világ legjobb tizenegy művészét. Elhiszik. Nem tudják nem hinni. Nem tudják elképzelni, hogy van, ami a világ minden pénzéért sincs. Ami nem megvásárolható. Például az emberi érzés. Akár a hiúság: hogy tizenegy világelső közül egy sem hajlandó második lenni. Akár a félelem, hogy egy sem mer a taps nyílt színi mérlegén senkivel összeméreckedni, mert hátha valóban csak a második. - Mindjárt négy óra, - húzott Pista. - Várnak a disszidensek. Dollárral a zsebemben, rohantam kizsákmányolni őket. Előbb azonban vásároltam ötven darab műanyagvödört és ugyanannyi rövid nyelű meszelőt. Külön taxi hozta a cókmókot. Fönt a szobában a meszelők, emberek és csöbrök összevisszaságában felmásztam egy székre és szózatot intéztem a semmittevők seregéhez. - Uraim! Komoly és felelősségteljes feladatok megoldására kérettem ide Önöket. A munka három részből áll. Holnap reggel fejenként kétszáz plakátot fognak kiragasztani. Hajnali négykor itt jelentkeznek az anyagért és a csöbrökért. Délben felveszik a legjobb ruhájukat és megint ide jönnek. Teljes elegancia! A többit később közlöm. Megértették?