Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 14. (1963)
1963 / 10. szám - KÖNYVEK KÖZT - Baranyi Imre: Zelk Zoltán: Tűzből mentett hegedű
Tűzből mentett hegedű - Zelk Zoltán verseskötete - „így élek, ha élek, mert kitépett nyelvvel, szívem emlékezés, torkom néma sebhely, éveim a máglyán, lángok között várom, szívem áldozati füstje még felszálljon — vigaszként lebegjen eljövendő tájon." (Régi módi) Ez a hang, ez az öngyötrő számvetés akár központi motívuma is lehetne Zelk Zoltán hosszú szünet után megjelent kötetének, amely szerencsés és jelentéses címével külön is hangsúlyozza sajátos költői-emberi helyzetének természetét. Útjába, utolsó másfél évtizedébe való tárgyilagos visszatekintés bőségesen kínálja a problémákat és indokolja mostani kötetének összetett alaphangját, amely a lírai személyes összeroppanás veszélyétől megszabadulva, azt legyőzve, önmaga helyzetével őszintén számot vet. Zelk Zoltán az 1950-es évek elejének vezető költője volt, önmagát teljes hittel, meggyőződéssel és pátosszal odaadta az agitatív közéleti líra akkori, meglehetősen redukált szempontokra apelláló igényeinek. Nem a hűség, a közéletiség, a vállalás ténye, hanem az egyéniséget totálisan mélyen megmozgató, igénybe vevő lírai alapok hiánya, a szuverén fajsúlyos költői világkép és logika vérszegénysége magyarázza leginkább a későbbi gondokat, a pokoljárás kálváriáját. Legalábbis a művészi oldalról tekintve. A rövid távokra függesztett költői tekintet szemhatárán kívül estek a lírikus természetet igazán próbára tevő nagy megterhelések, a dilemmák és konfliktusok feszültségében létrejövő harmóniát alig ismerte, az emberi-költői pillérzet állóképessége nem volt igénybe véve, igazán próbára téve. Ez a redukált eszmei-művészi személyiség nehezebb időkben aztán törvényszerűen alapjaiban rendült meg, mármár a teljes széthullás tüneteit mutatva. Zelk pályájának egyik nagy tanulsága éppen az, hogy igényes, messzeható költészet kialakítása tetemes mértékben függvénye magának a lírai alkat erejének, a személyiségbázisnak, más szóval: a lírai karakter minősége és mélysége ily módon nem válhat alapjaiban kérdésessé a társadalmi és emberi viharok és megpróbáltatások idején. A közélet sodrában egészségesen benne élő költő - éppen az előbbiekben jelzett adottságok révén - nem lehet az efemer alkalmak puszta illusztrátora, ellenkezőleg: az a törvényszerű, ha a költő minden megnyilatkozása a mélységre és maradandóságra, a konkrétságra és egyetemességre, az egyszerire és általánosra egyaránt tekintettel van, így a költő személyes birodalmát, a pályakép szuverén alakítását, a belső mozgás logikáját nem érhetik a Zelkéhez fogható tragikus torzulások, s a „rommá lett évek" halmazán, a „régi kincsek roncsá"-a maga megváltásáért nem kell keserű öngyötrő számvetést végezni. Ma Zelk Zoltán legfájóbb gondja - kötete bizonyítja - éppen a szerves pályakép, a mihez kapcsolódás, a folytonosság problémája, valamint az önelemzés, a csonkaság tudata és a személyes társadalmi-politikai tévedések, válságok harmóniába rendezése, emberpróbáló feloldása. Már az 1956-os kötetéből (Alkonyi halászat) kiolvashatjuk a dilemmákat nem ismerő lírai alap áthangolódásának jegyeit. Ez a hangváltozás azzal mérhető, hogy felszaporodnak a morális természetű önelemző hangok, a zaklatott válságelemek, s mintegy önmaga lelki helyzetképének reprezentálásaképpen szembenéz a végső kérdések, az öregedés, az elfáradás és a halál emberi kínjaival. (Mennyivel másképpen, mint korábban!) Az összegezés nem következhetett be, néhány hónap múlva még erről a költői válságszintről is mélyebb társadalmi és személyes emberi katasztrófába zuhant élete, amely teljes összeroppanás veszélyeivel és valósággal fenyegette a költőt. A nagy, eszmei-morális fedezetek omlottak össze, a költő legtermészetesebb éltető közegei váltak légüres zónákká. Ilyen teherpróbák és kényszerűségek szorításában, ha valahol a legfontosabb alaprétegekben nem egészséges az alkat, nem ép az ember .