Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 16. (1965)

1965 / 6. szám - MŰVÉSZET - Bőgel József: A Kossuth Lajos Tudományegyetem előtti szobrokról

1939-ben Füredi Richárd Méliusz Juhász Pétert, Ohmann Béla Huszár Gált, Pásztor János Szenczi Molnár Albertet és Kisfaludi Stróbl Zsigmond Komáromi Csipkés Györgyöt ábrázoló szobrát. Bár ezek az alkotások különböző művészektől származnak, mégis egységes stílust (a Horthy­­korszakban általánosan dívó eklektikus-neobarokk stílust), képviselnek: nagyvonalú, lendületes mintázásukkal, nem túlzottan részletező anyagszerűségükkel, álpátoszt elkerülő szuggesztivitá­­sukkal legszebb helyi köztéri szobraink közé tartoznak. S ha ehhez a jellemzéshez még hozzá­tesszük, hogy az egységességen túl minden művész otthagyta szobrán egyéni stílusának a nyo­mait is, s hogy a négy szobor egyúttal a reformáció korának négy pompás típusát, karakterét is ábrázolja, akkor megállapíthatjuk a rendelők és a művészek koncepcióját: a magyar reformáció nagy alakjainak akartak emléket állítani, gondosan ügyelve a változatosságra és az összhangra, a szobrok változatos elhelyezésére (már ami a típusokat illeti). S még valamire ügyeltek gondo­san. Olyan méretűre tervezték és alkották a szobrokat, s úgy helyezték el őket a téren, hogy ne zavarják meg az eredetileg kialakított egyensúlyt a tér és az épület között, s ne változtassák meg a tér funkcióját sem. Tessék megállni a térség város felőli bejáratánál, a sugárút végénél: minden arra járó megállapíthatja, hogy a szobrok nem vonják el sem arányaikkal, sem elhelyezésükkel a figyelmet az épülettől, mivel annak legszélsőbb falaitól kijjebb helyezték el őket. Nem állítjuk persze, hogy az előbb oly dicsérőleg jellemzett szobrok a magyar szobrászat csúcsait jelentik, s abban sem vagyunk biztosak, hogy a koncepció hibátlan, hiszen ma már úgy véljük, hogy inkább a Kollégiumban vagy a környékén lenne a helyük. Eszmeileg azonban van némi kapcsolatuk az épülettel (lévén a Kossuth Lajos Tudományegyetem bizonyos értelemben a Kollégium hagyomá­nyainak és szerepének folytatója), megformálásuk összehangolt, elhelyezésük pedig nem változ­tatta meg az építész, és a tér tervezőjének alapkoncepcióját. A felszabadulás után sokáig semmi sem változott. Az ellenforradalom után a konszolidáció azt eredményezte, városrendezési-szépészeti szempontból, hogy kezdtünk többet törődni a Debrecen­ben régóta nemes hagyományként fejlődő, viruló parkokkal, még több parkot akartunk, szökő­­kutakkal, vízmedencékkel, amelyek persze egy alföldi városban úgyszólván létfontosságúak. Lel­kes, túlnyomórészt társadalmi munkában dolgozó szakemberek törekedtek arra is, hogy minél jobban megmutassuk a messze földről városunkba vetődő idegeneknek épületeinket, emlékmű­veinket és szobrainkat. Így jöttek létre új vízmedencék, szökőkutak szerte a városban, s kaptak megvilágítást egyes építészeti vagy szobrászati hírességeink. Ez az alapjában véve helyes törek­vés - amely éppen rendszerünk lényegéből, fejlődési tendenciáiból következik -, a sok szép eredmény mellett aggasztó dolgokat is produkált. Nem nyerte meg sokak tetszését például a Kollégium előtti park „hangulatvilágítása", mivel az ijesztő ellentétben volt a park hagyomá­nyaival, környezetével, a városképpel, a környező épületek stílusával. Problémákat okozott a Központi Egyetem előtti tér némely változása is. Az történt tudniillik, hogy­­ ismét lelkes szakemberek munkájának eredményeképpen - az egyetem előtti tér vízmedencéjében kőgruppok jelentek meg, s ezzel máris megszüntették az előbb részletesen elemzett optikai hatást, megváltoztatták a medence funkcióját. Szökőkútjaival - amelyeket a kőgruppokba helyeztek -, színes reflektoraival nem az épületre hívja fel a figyel­met, hanem önálló „produkcióvá" változik esténként, nappal pedig részben ugyanezt csinálja, színes világítás nélkül, másrészt új stíluselemként(?) illeszkedik bele a térbe, harmadszor pedig teljesen felesleges is­­ a nagyerdei tó, uszoda, parkrészlet, csónakázó tó szomszédságában. Meg­jelenésével gondot okozott azoknak is, akik a tér további fejlesztésére gondoltak, már ti. új köntösbe való öltöztetésével, hiszen a szakemberek válaszút elé kerültek: díszítsék-e tovább a teret, zsúfolják-e tele újabb kertészeti és egyéb díszítőelemekkel, szobrokkal, vagy maradjanak meg az eredeti koncepció mellett, s minden újabb elképzeléssel, elemmel csak a tér figyelemfel­hívó, előkészítő funkcióját, hangulati egységét szolgálják. Bonyolította a problémát az is, hogy az újabb nagyszerű városrendezési és városfejlesztési eredmények következményeképpen (az egyetemhez vezető sugárút meghosszabbodik, két oldalán új városrész, valósággal új városköz­pont alakul ki, nagy fejlődés előtt áll az egyetem mögötti térség is) a tér helyzete némiképpen megváltozott.­­Óvatosan fogalmaztunk, és nem a funkciójáról beszéltünk, hiszen abban alapvető változás a dolgok lényegéből következően nem lehetséges. Változatlanok ugyanis a legfőbb té­nyek: az egyetem tömegében, mivoltában ugyanolyan, mint eddig, s mellette ott van a nagy­erdei parkrészlet is, az ellenkező oldal fejlődése pedig még körvonalazatlan.) Nos, a fejlődés által feladott kérdésekre a válasz nem egyértelműen pozitív. A rendelő fél, a város abból indult ki, hogy a hatszázéves Debrecent szépíteni kell új műalkotásokkal, kivált­képpen pedig a Kossuth Lajos Tudományegyetem előtti teret, mivel az a távlati tervek szerint központi szerepet kap a városrendezés, fejlődés folyamán. Az igény tehát ilyen általánosan fogal­mazódott meg, s a kivitelező, a Képzőművészeti Alap, készségesen a megrendelő segítségére sietett. Az ún. kétezrelékes rendelet alapján biztosította a szükséges pénzösszeget, s a kérés meg­fogalmazása után nemsokára működésbe lépett a szokásos gépezet, lejátszódott a szigorú ren­deletekkel, utasításokkal szabályozott procedúra. S itt újból hangsúlyoznunk kell, hogy mindenki a „ helyén volt" a legjobb indulattal és tudással járt el, azaz szocialista művészetpolitikánk

Next