Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 18. (1967)

1967 / 7. szám - TANULMÁNY - Hankiss Elemér: Az irodalmi hatás mechanizmusáról (Keats: Óda egy görög vázához)

TANUI/MAN/ Az irodalmi hatás mechanizmusáról KEATS: ÓDA EGY GÖRÖG VÁZÁHOZ Keats „Egy görög vázához" írt ódája egyike a világirodalom legtöbbet elemzett ver­seinek. S ha most, annyi kitűnő tanulmány után mégis szerencsét próbálunk mi is, tesszük ezt azért, mert a vers néhány olyan általános irodalomelméleti s esztétikai problémát vet föl, amellyel, úgy hisszük, fontos és szükséges szembenéznünk. Elemzésünk módszerét nevezhetnénk divatos, vagy lassanként a divatból már kimenő szóval élve strukturalistának, mert figyelmünket elsősorban a mű belső szerkezetére, belső összefüggéseire, bár éppenséggel nem „formai" elemeire összpontosítjuk majd. Keats­e versét és egész költészetét olyan mélyen beleágyazta már a kutatás a korabeli társadalmi viszonyokba és irodalmi életbe-hagyományokba, hogy e kapcsolatok lé­tébe és fontosságába vetett hitünk semmiesetre sem szenved csorbát, ha, rövid ki­térőként, megnézzük, vajon e szép vers belső törvényszerűségei rejtegetnek-e valami érdekes tanulságot. Kezdjük mi is az annyit emlegetett és inkriminált utolsó két sorral : „Beauty is truth, truth beauty," — that is all Ye know on earth, and all ye need to know. (A Szép igaz, az Igaz szép,­­ ez minden Amit tudtok a Földön, s amit egyáltalában tudnotok kell.) Évtizedek óta folyik a vita arról, hogy vajon érett gyümölcsként, a vers minden erejét, nedvét, képét, színét magába sűrítő mesebeli almaként pottyan a vers végén e szentencia az ölünkbe,­­ avagy T. S. Eliotnak, Middleton Murry-nak, Allen Tate­­nek és általában azoknak a kritikusoknak van igaza, akik szerint Keats utólag akasz­totta reá a versre e súlyos (és banális) bölcsességet, és, sajnos, súlyos csorbát ejtett vele a vers zárt, kerek egységén, összekuszálta vele a vers gondosan szőtt harmóniá­ját, megbillentette szép, érzékeny egyensúlyát. Vannak, mások, akik védelmére kelnek e különös befejezésnek, és igyekeznek ki­mutatni, hogy a versvégi szentencia szervesen beleilleszkedik a költemény egészébe. Kenneth Burke például drámának, mikrodrámának, stratagémának tartja e verset, amelyben s amelynek segítségével a beteg költő kiszakad önnön lázas, hektikus nyo­morúságából, s előbb csak az értelem, aztán az örök ideák hűvös világába lebeg föl, ahol a valóság és a vágy, a tudomány és a költészet, az Igaz és a Szép már nem egymást kizáró ellentétek.* Cleanth Brooks szerint pedig azzal készíti elő a költő a vers végén felvillanó paradoxont, a néma s mégis megszólaló váza paradoxonét, hogy az egész verset paradoxonokra építi föl. A „dinamikus cselekvést sugárzó moz- Kenneth Burke: Symbolic Action in a Poem by Keats. Accent, Autumn, 1943.

Next