Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 20. (1969)
1969 / 4. szám - TANULMÁNY - Hankiss Elemér: Szabolcsi Miklós: A verselemzés kérdéseihez (József Attila: Eszmélet)
akkor is szomorú mondanivalóval. Van egy népies műdalváltozata is, s alighanem ez csendülhetett inkább a költő fülébe, a káka szó közös előfordulásából ez sejthető: Káka tövén költ a ruca, Jó földben terem a búza, De ahol a szép lány terem, Azt a helyet nem ismerem sehol sem. Életrajzából tudjuk, mily gazdag népdalismerete volt, szerette, énekelte, sőt gyűjtötte őket. Költészete is mindig táplálkozott belőle. A húszas évek ún. „szegényember" versei (Aki szegény, Szegényember balladája, Szegényember szeretője) mellett sok más verse is táplálkozik ilyen ritmusemlékekből (Lapok között, Jut az ember. . .), a harmincas években ez még inkább megfigyelhető (Ordas, A kanász, Medvetánc). József Attila a legkötöttebb, legzártabb dalformák mestere. Olyan bonyolult mondanivalót, érzéshullámzást tud kifejezni, ellensúlyozni, feloldani vele, mint az Ódát a mellékdallal. A Holt vidék a Medvetánc szomszédságában született, amikor már Bartók zenéje megragadta, s komolyan foglalkoztatta. Nem lehetetlen, hogy e dallamélmény mögött is van ilyen indítás. „Csak a disszonancia által lehetséges művészi alkotás" — jegyezte fel egy Bartókról tervezett tanulmánya vázlatába. (József Jolán ezt a vázlatot teljességében közli József Attila élete c. könyvében.) A Medvetáncot pedig ez időben egyenesen Bartók zenedarabja inspirálta, s benne már ritmusegyezések zeneileg is kimutathatók, amint azt Szabolcsi Bence: József Attila dallamai c. kis tanulmányában a zenei ritmus elemzésével meggyőzően bizonyította is. KISS TAMÁS Szabolcsi Miklós: A verselemzés kérdéseihez JÓZSEF ATTILA: ESZMÉLET Semmit sem von le e könyv értékéből az a tény, hogy megjelenésekor sokakban megrökönyödést keltett: hogyan lehet ennyit „összeírni" egyetlen versről, s ráadásul még számba is venni, hogy mi mindenre kellett s lehetett volna még sort keríteni; a szókincs etimológiai és jelentéstani vizsgálatára, a stilisztikai mozzanatok alaposabb elemzésére, versfonetikai vizsgálatokra, s végül az eredmények információ-elméleti értékelésére (86. lap). S nemcsak a terjedelem, a tartalom is sokakat visszariaszthatott. Manapság mindenki allergiás a matematikai képletekre, statisztikai kimutatásokra, csakhogy kétféleképpen: vannak, akik valósággal gyönyörködnek bennük, mások viszolyognak tőlük. Ez utóbbi embertípust óva kell intenünk a könyv első hat fejezetének és függelékének alaposabb tanulmányozásától, mert itt bizony lépten nyomon százalékokba, statisztikákba, táblázatokba botlik majd. Számok, számarányok, táblázatok közlik itt a magas és mély magánhangzók, a különféle mássalhangzók, az egy-, két- és többszótagos szavak arányát, a fő- és mellékmondatok, a különböző szófajok, igeidők és személyek szakaszonkénti eloszlását, a hagyományos szavak és neologizmusok, az enjambementők, a képek számát, és jelzők eloszlását, a vers szintaktikai fölépítését és így tovább. E kvantitatív módszerekkel szembeni ellenérzésnek, ellenvetéseknek három fő forrása van. Vannak, akik a kritikusi-olvasói intuíciót, a vers megfoghatatlan varázsát, gazdag érzelmi és asszociatív hatását, különös egyszeriségét, törékeny szépségét féltik a vershez szánt szándékkal személytelenül és értelemtelenül közeledő, számszerű összefüggéseket kereső neo-strukturalista módszerektől. Minthogy azonban a Linné-féle XVIII.