Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 29. (1978)
1978 / 7. szám - 80 ÉVE SZÜLETETT SZABÓ ISTVÁN - Rácz István: Szabó István tanári munkája
kapcsolódva plebejus demokratizmusával és a külső hatásokra való nyitottságával, kedvező helyzetet teremthetett volna a felszabadulás után ahhoz, hogy hamarabb kerüljön szoros közelségbe, netán azonosuljon a marxista történetfelfogással. Hogy ez az 1960- as évekig csak részben következett be, elsősorban nem Szabó István hibája volt. A marxista felfogást az ő ösztönzésére természetes közegüknek tekintő tanítványainak megadatott az, ami neki nem, teljes tevékenységükkel részeseik az új magyar marxista történetírásnak. Nemcsak Szabó István, hanem a magyar marxista tudományosság is veszített azzal, hogy bírálói szektás hevességükkel és megalapozatlan támadásaikkal éppen azt a „polgári” történetírót igyekeztek távoltartani és elszigetelni, akinek társadalomfelfogása - néhány más társával együtt — már a felszabadulás előtt a legközelebb állott a marxizmushoz. Az 1948-ban ejtett sebek azért gyógyultak nehezen, mert a támadások később is lehetettek hivatkozási alapok. Élete utolsó évtizede letisztult politikai és tudományos légkörben telt el. Ennek és fokozódó megbecsülésének hatására egyre nyitottabbá vált a marxista szemlélet számára is éppen azokban az években, amelyeket történetkutatói pályája csúcspontjának tekinthetünk. RÁCZ ISTVÁN Szabó István tanári munkája A tudósok életművét a tudománytörténet rendszerint a publikált eredményeik alapján mérlegeli és értékeli. Pedig az életműnek olykor hasonló értékű és nagyságrendű része a tanítványnevelés is. Különösen olyan tudósoknál, akik egyetemi tanárként működtek, s így szellemi kincsük egy jelentős részét szóban plántálták át tanítványaik százaiba, esetleg több évtizeden keresztül is. A tanítványnevelésnek természetesen különböző formái és lehetőségei vannak. Szélesebb vetületű feladat az egyetemi hallgatóság felkészítése a későbbi gyakorlati munkájához. Kisebb hatósugarú, de egyáltalán nem lekicsinyelhető kötelezettség a tudományos utánpótlás nevelése. A kettős feladat csak a kivételes képességű személyiségek munkájában ötvöződik szerves egységgé. A tudós közzétett eredményeit alapos felkészültséggel a szaktudomány képviselői utólag pontosan mérlegelni tudják, pedagógiai munkálkodásának, emberi magatartásának és tevékenységének generációkon keresztül átsugárzó hatását azonban az utókor már inkább csak megsejteni lesz képes, mintsem teljes mélységében feltárni és összegezni. Úgy tűnik, hogy Szabó István életmunkájának is méltatlanul meghalványodó ágazata a tanári tevékenysége. Szakcikkeit, önálló köteteit frisseségük és szilárd alapokra fektetett eredményei miatt ma is állandóan idézik, számontartják, sőt 1976-ban az Akadémiai Kiadó évtizedekkel azelőtt kiadott cikkeinek gyűjteményes kötetét tette közzé. Kötelességet teljesítünk tehát, amikor születésének 80. évfordulóján a tanári munkájáról is szólunk. Szabó István 1943-ban került a debreceni tudományegyetemre, s 1958-ban bekövetkezett nyugdíjazásáig tanított is. Kevés megszakítással másfél évtizedig volt vezetője a történelmi intézetnek. Közben a bölcsészettudományi kar dékáni tisztét is betöltötte. Ő magát, túlzó szerénységgel, nem tekintette hivatásos pedagógusnak, mivel tanári diplomája nem volt. 1923-ban államtudományi, 1928-ban pedig bölcsészdoktorátust szerzett, de - ahogyan akkor mondották - nem tanárizott. Inkább kutatóemberként beszélt magáról, ha olykor szemérmesen vallott ilyenekről. Nem azért, mintha különlegesen zárkózott ember lett volna, hanem azért, mert a saját erényeiről mélyen hallgatott, még olyankor is, ha érdemtelenül elmarasztalták. Arra azonban szívesen emlékezett, hogy Móricz Zsigmond is a hozzá intézett leveleit Szabó István történetírónak címezte, ezzel