Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 29. (1978)

1978 / 7. szám - 80 ÉVE SZÜLETETT SZABÓ ISTVÁN - Rácz István: Szabó István tanári munkája

kapcsolódva plebejus demokratizmusával és a külső hatásokra való nyitottságával, ked­vező helyzetet teremthetett volna a felszabadulás után ahhoz, hogy hamarabb kerüljön szoros közelségbe, netán azonosuljon a marxista történetfelfogással. Hogy ez az 1960- as évekig csak részben következett be, elsősorban nem Szabó István hibája volt. A mar­xista felfogást az ő ösztönzésére természetes közegüknek tekintő tanítványainak meg­adatott az, ami neki nem, teljes tevékenységükkel részeseik az új magyar marxista tör­ténetírásnak. Nemcsak Szabó István, hanem a magyar marxista tudományosság is ve­szített azzal, hogy bírálói szektás hevességükkel és megalapozatlan támadásaikkal éppen azt a „polgári” történetírót igyekeztek távoltartani és elszigetelni, akinek társadalom­felfogása - néhány más társával együtt — már a felszabadulás előtt a legközelebb állott a marxizmushoz. Az 1948-ban ejtett sebek azért gyógyultak nehezen, mert a támadá­sok később is lehetettek hivatkozási alapok. Élete utolsó évtizede letisztult politikai és tudományos légkörben telt el. Ennek és fo­kozódó megbecsülésének hatására egyre nyitottabbá vált a marxista szemlélet számára is éppen azokban az években, amelyeket történetkutatói pályája csúcspontjának tekint­hetünk. RÁCZ ISTVÁN Szabó István tanári munkája A tudósok életművét a tudománytörténet rendszerint a publikált eredményeik alapján mérlegeli és értékeli. Pedig az életműnek olykor hasonló értékű és nagyságrendű része a tanítványnevelés is. Különösen olyan tudósoknál, akik egyetemi tanárként működ­tek, s így szellemi kincsük egy jelentős részét szóban plántálták át tanítványaik százai­ba, esetleg több évtizeden keresztül is. A tanítványnevelésnek természetesen különböző formái és lehetőségei vannak. Szélesebb vetületű feladat az egyetemi hallgatóság felké­szítése a későbbi gyakorlati munkájához. Kisebb hatósugarú, de egyáltalán nem lekicsi­nyelhető kötelezettség a tudományos utánpótlás nevelése. A kettős feladat csak a ki­vételes képességű személyiségek munkájában ötvöződik szerves egységgé. A tudós közzé­tett eredményeit alapos felkészültséggel a szaktudomány képviselői utólag pontosan mérlegelni tudják, pedagógiai munkálkodásának, emberi magatartásának és tevékeny­ségének generációkon keresztül átsugárzó hatását azonban az utókor már inkább csak megsejteni lesz képes, mintsem teljes mélységében feltárni és összegezni. Úgy tűnik, hogy Szabó István életmunkájának is méltatlanul meghalványodó ágazata a tanári tevékenysége. Szakcikkeit, önálló köteteit frisseségük és szilárd alapokra fekte­tett eredményei miatt ma is állandóan idézik, számontartják, sőt 1976-ban az Akadémiai Kiadó évtizedekkel azelőtt kiadott cikkeinek gyűjteményes kötetét tette közzé. Köte­lességet teljesítünk tehát, amikor születésének 80. évfordulóján a tanári munkájáról is szólunk. Szabó István 1943-ban került a debreceni tudományegyetemre, s 1958-ban bekövetkezett nyugdíjazásáig tanított is. Kevés megszakítással másfél évtizedig volt vezetője a tör­ténelmi intézetnek. Közben a bölcsészettudományi kar dékáni tisztét is betöltötte. Ő magát, túlzó szerénységgel, nem tekintette hivatásos pedagógusnak, mivel tanári dip­lomája nem volt. 1923-ban államtudományi, 1928-ban pedig bölcsészdoktorátust szer­zett, de - ahogyan akkor mondották - nem tanárizott. Inkább kutatóemberként beszélt magáról, ha olykor szemérmesen vallott ilyenekről. Nem azért, mintha különlegesen zár­kózott ember lett volna, hanem azért, mert a saját erényeiről mélyen hallgatott, még olyankor is, ha érdemtelenül elmarasztalták. Arra azonban szívesen emlékezett, hogy Móricz Zsigmond is a hozzá intézett leveleit Szabó István történetírónak címezte, ezzel

Next