Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 36. (1985)
1985 / 8. szám - KRITIKA - Fülöp László: Bori Imre: Móricz Zsigmond prózája
helyzet figyelmen kívül hagyását. Azt azonban igen, hogy az esztétikai érték megítélésében nincs lényegi szerepük. Ezt a felfogást és eljárást lehet vitatni - mint ahogy az avantgarde túlértékelését vagy a „nemzeti” szempont teljes kirekesztését s alkalmanként megkérdőjelezhető az így kialakított értékítélet is, mindazonáltal tény, hogy Bori szempontjai és módszere termékenyítően hatottak; perújrafelvételre ösztönöztek a hazai avantgarde ügyében, segítették egy sor kortárs író és mű pontosabb megértését, helyének kijelölését. Külön lehetne szólni e mostani kötetben tanulmányként elrejtett Radnóti-monográfiájának szempontgazdagságáról és arról, hogy ellenállva e tárgynál annyira kézenfekvő életrajzi motívumok csábításának, megpróbált „a mű körén belül maradni”. Ez utóbbi törekvés, vagyis Bori abbeli igyekezete, hogy - és a kötet tanúsága szerint nemcsak Radnótinál - elkerül minden olyan minősítést, amely költészeten, illetve irodalmon kívüli területről származik, az angol „új kritika” gyakorlatára emlékeztet. A háború alatt elfeledett, majd az ötvenes évek végén újra felfedezett „szoros olvasás” elemzési gyakorlata, meglehet, inspirálta Bori módszerének kialakulását, de ennek nincs szembeötlő nyoma, mint ahogy hiába keresnénk a strukturalizmus, a szemiotika és más divatos műértelmezés eszközrendszerét és fogalomtárát a Huszonöt tanulmányban. E kötet alapján Bori módszere mondhatni konzervatív, tartalmi és formai szempontokat egyként érvényesítő értékelő leírás, amiben - mint már említettem - az avantgarde és az elidegenedés a két kiemelkedő tájékozódási pont. Vagyis Bori mindenekelőtt a mű jellegét próbálja megragadni, az alkotást kiváltó ihlet forrásvidékét akarja bemutatni, az alkotói magatartás, életérzés, világlátás karakterét kívánja megrajzolni, rögvest hozzáfűzve a megjelenítés mikéntjét, a hangvételt és a modort, a kép- és motívumrendszert, a stilizálás irányát és mértékét. Az így formálódó írások summája egyfajta műalkotáskarakterológia, stílustipológia, ami önmagában minősíti tárgyát, és besorolja egy virtuális irodalmi világfolyamatba. A Forum gondozásában megjelent vaskos kötet Bori Imre két évtized során írott tanulmányainak többségét tartalmazza. Pontosabban Bányai Kornél portréját leszámítva azokat, amelyeknek témája az ő nézőpontjából határon túlinak minősül. Nem tudhatni, mi volt az oka e „topográfiai” szempontnak, de mindenképpen sajnálhatjuk, hogy ilyenformán kitért a - különben irodalmi koncepciójába nagyon is beleülő - feladat elől, hogy a történelem által ötágúvá préselt „síp” összhangzattanát legalább jelezze, mint ahogy megtette ezt A szecessziótól a dadáig című kötetében. A magyar irodalom XX. századi képe így még teljesebb és árnyaltabb lehetett volna. E hiány ellenére jelentős irodalomtörténészi teljesítmény foglalata ez a könyv, olyan gondolattár, amit elkerülni, figyelmen kívül hagyni nem lehet. (Forum) SIMON ZOLTÁN * MÓRICZ ZSIGMOND PRÓZÁJA A kiváló jugoszláviai magyar irodalomtörténész munkái az utóbbi két évtizedben igen sok új elemmel gazdagították irodalmunkról alkotott képünket. A főként XX. századi témáknak szentelt átfogó korszakrajzok, monográfiák, tanulmánysorozatok mindig figyelmet követeltek és visszhangot keltettek, mert a sokféle tárgyról rendre lényeges tudnivalókat közölnek. Nemritkán vitázó eszmecserék elindítására is alkalmasnak bizonyultak. Vonatkozhat ez Bori Imre XX. századi regény- és novellatörténetünkkel foglalkozó írásaira is, amelyek például a Fridolin és testvérei (1976) vagy a Varázslók és mákvirágok (1979) című köteteiben jelentek meg, s olyan prózaepikusokról szóltak, mint a