Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 37. (1986)
1986 / 4. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT TÓTH ÁRPÁD - Kun András: A makulátlan poéta kínjai. A fiatal Tóth Árpád a korai Nyugat lírai körképében
KUN ANDRÁS A makulátlan poéta kínjai A FIATAL TÓTH ÁRPÁD A KORAI NYUGAT LÍRAI KÖRKÉPÉBEN „A szépség költői”, pontosabban: az esztéticizmus képviselői közül utoljára hagytuk a „gáncstalan költőt”, a baudelaire-i „poéte impeccable”-ot, a „nemes és magas poétát”, aki Babits ékesszóló nekrológja szerint ( Nyugat, 1928. II 1635— 638.) leginkább maradt „mindvégig hű a költő igazi hivatásához, amely mégiscsak szépségek teremtése, s amelyhez mind többé-kevésbé hűteknek lettünk e káromkodó és nyers dalú korban. Szépséget teremteni abból az anyagból, ami éppen van kicsiny és szomorú életünk anyagából!” Tóth Árpád egész költészetére s költői fejlődésvonalára nézve mindez bizonyosan így igaz, ám a Hajnali szerenáddal (1913, Nyugat kiadása) való indulásakor ez némiképpen még másként festett. Egymás után olvasva az egykorú kritika által is együtt emlegetett „debreceniek” bemutatkozó köteteit, erőszakolt (s hiábavaló) irodalomtörténeti jóvátétel nélkül is megállapítható. Nagy Zoltán Csend Aranymadár-ja (1913, Nyugat kiadása) művészileg volt olyan sokszínű és érlelt kötet, mint Tóth Árpád sokkal alanyibb, költőileg elsővérűbb lírájának gyűjteménye. Mindkettőben ott érezhető életnek és költészetnek más és más, de egyaránt rendkívül erős diszkrepanciája, ami azonban Tóth Árpád esetében voltaképpen mindmáig némileg leegyszerűsítve tudatosult. Már az első igazi kritika (Karinthy Frigyes: Tóth Árpád - Figyelő Ny, 1910. II. 1896—1898.) olyan fenntartás nélkül és szuggesztíven szólt a „finom és arisztokratikus költő” lírai karakterisztikumáról, hogy nyomában jó ideig még az értőbb szakmai közvélemény sem igen ismerte fel vagy el az artisztikus szépség poétájának mélyen rejlő dialektikus ellentmondásait. Ilyen mindjárt a Karinthy által revelatív módon fejtegetett „állandó és elvégzett szomorúság folytonos megújulása”, hiszen a Hajnali szerenád egész költészete voltaképpen valóban „egyetlen lírikus érzés monokordján” szólal meg. „... téma és hangulat mindig ugyanaz: tompa, reménytelen szomorúság - mindig ugyanaz a szomorúság. Fejlődés, alakulás, valamely lírai lendület felé tartó tömörülése a lírikus eszméknek, pointe vagy akár csak éreztetése annak, hogy valami befejeződött: mindennek nyoma sincs.” Ez alapvetően kétségtelenül erénye, de legalábbis előnye az ő költészetének, s Karinthy okkal mondja: „Soha egységesebb poétát nem ismertem. Hangja, tónusa, ritmusa, az a mód, ahogy hasonlatait felállítja - minden szavára bélyeget nyom.” Ám hiába hangsúlyozza Karinthy, hogy ez „egy kedves és szuggesztív, meleg, művészettel igazolt modor”, nem pedig modorosság - az egyazon szomorúság artisztikus szépségének is megvan a maga egyhangú telítettsége, elsablonosodása. Tóth Árpád jól tudta ezt, s ezért állandó szomorúságának kevéssé változatos belső világát feltűnően plasztikus tárgyiasságon igyekezett átszűrni. (....... azok a legkedvesebb poétáim, akiknek víziója erős, plasztikus és így okvetlenül őszinte, érdekes, megindító” - írta 1909-ben a debreceni fiataloknak Szomorú füzek alján címmel kiadott verseskönyvéről.) Költészetének legendás képgazdagságát Oláh Részlet egy nagyobb munkából.