Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 37. (1986)
1986 / 4. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT TÓTH ÁRPÁD - Kun András: A makulátlan poéta kínjai. A fiatal Tóth Árpád a korai Nyugat lírai körképében
Gábor a Nyugat nagyjai közül egyedül Adyéval tartotta mérhetőnek; Kosztolányi szavai szerint pedig „Ez a költő (...) realista, mint Csokonai és Arany”, mert „a földön marad, a körülötte levő »dolgokba« kapaszkodik. (...) Rendkívüli vízióval ölel át mindent, ami van, s mindenre, ami útjába jön, az egyéni élet forróságát fújja.” Mindezt érdemes megtoldanunk azzal a Tóth Árpád-irodalomban kevéssé emlegetett sajátossággal, mely a tökéletes alanyi költő karakteréhez különös módon éppen nem katexochen lírikusi, hanem epikusi vonást ad. Ha a Tóth Árpád-i esztéticista költői ennek az artisztikus tárgyiassághoz való, bizonyos mértékig szükségképpen ellentmondásos viszonyában az epikusságnak sem az elbeszélő, sem a leíró jellegét nem hangsúlyozzuk önnön mértékén túl, akkor Vajda Endre úttörő érdemének kell tartanunk, hogy rámutatott: „a rejtett epikának és reflexióvá oldott érzelemnek műfaji elrendeződése építi fel a lírai verset Tóth Árpádnál” (A lírai vers felépítése Tóth Árpádnál , Pap Károly-emlékkönyv, Debrecen, 1939.). Jól értve az analógiás kifejezést, semmi félreérthető nincs abban, hogy Tóth Árpád költői elgondolásában „a költő nem mint lírikus én, hanem mint epikus alak van felfestve a költemény vásznára, hasonlatosan a középkori mesterekhez, kik alkotásaikban beállították saját alázatos alakjukat”. Immár az esztéticista költői énnek „monumentálisan elégikus” megszólalását - hogy úgy mondjuk - tartalmilag közelebbről szemügyre véve, mindjárt a legsúlyosabb ellentmondásra találunk. Rónay György a Hajnali szerenád belső tereiről írt tanulmányában (R. Gy.: Nagy nemzedék, 1971.) már-már vitriolba mártott tollal mutatta meg a makulátlan költő legendájának visszáját, kiváltképpen ami Tóth Árpádnak önmagához való hűségét illeti. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nem egyszerűen emberi-művészi őszintétlenségről, még kevésbé önáltatásról van itt szó, hiszen a Hajnali szerenád verseinek lényege éppen saját élethelyzete, léte és vágyai, álmai áthidalhatatlan szakadékának tükröztetése, e tragikus hasadtságnak akárhányszor expressis verbis kimondása (Egy leány szobájában, őszi alkonyat, Orfeumi elégia). Bizonyos, hogy az élettől és önmaga gyöngeségeitől megnyomorított költő kompenzációként Julow Viktor szavait idézve furcsa morbid vigasztalásképpen fejlesztette ki magában a dekadencia receptjei szerint a bánat kiélvezésének képességét, s formálta meg önmagából egy időre „a bánat kéjencének lírai típusát” (Tóth Árpád születésének 75. évfordulója — Alföld, 1961, 3:167-178.). Ám ettől a mélyebb esztétikai probléma még megmarad; nevezetesen az, hogy Tóth Árpád ilyen, Sóhaj-típusú versei nem feltétlenül jelzik ennek az önstilizálásnak nemcsak szükségképpen kényszerű, hanem alapvetőleg alkatidegen voltát. Abban ugyanis aligha kételkedhetünk, hogy ő eredendően valóban olyan poétaember volt, amilyennek kritikájában Halasi Andor, visszaemlékezésében pedig Tersánszky Józsi Jenő megörökítette. A Hajnali szerenádnak egyik legértőbb kritikusa szerint „az élet árnyékait kereső lantosok divatos csoportjába állott be ez az új fiatal poéta. (...) A halál apostolai, a divatos életfájdalom lángszavú szerzetesei és parfümös prédikátorai között Tóth Árpád egy szerény és szemérmes novicius.” (Vö. újra: H. H.: A jövő felé. Vál. kritikai írások 1905-1963, 48-52.) Tóth Árpádnak e különös csoportba való beállását nem nehéz megmagyarázni összetett emberi egyéniségének sajátos vonásaiból (betegségtudatából, magát elengedő, feminin alkatából, bizonyos tekintetben a felnőttségen innen maradásából stb.) és „a magyar irodalom kamaszkorának” atmoszférájából. A problémát igazából annak a nem is alapmotívumnak, hanem alapvető összefüggés-láncolatnak fölfejtése jelenti, amelyet Tersánszky korai visszaemlékezése hangsúlyozott arról szólva, hogy „Tóth Árpád nagyon is ennek az osztálynak, a kisvárosi önálló, céhes kézmíves polgároknak ivadéka volt. Az öntudat hatalma, a józanság