Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 39. (1988)
1988 / 2. szám - TANULMÁNY - Szakolczay Lajos: A nyugati magyar irodalom 1945 után. Béládi Miklós, Pomogáts Béla, Rónay László monográfiája
„spenót” lekezelései, melléfogásai miként emeltettek át egy tárgyilagosságra törekvő, látszólag minden irányzat értékeit elismerő kézikönyvbe.) Az újonnan szerepeltetett harminc-egynéhány író (ebben a számban nincsenek benne a pszichológusok, szociológusok stb.) sem járt sokkal jobban, mint a kimaradtak (Saáry Éva, Juhász László, Csepelyi Rudolf, Csernohorszky Vilmos, Deréky Pál, Fodor István, Petőfi S. János, Jatzkó Béla, Gábor Áron, Györgyey Klára, Dezséry András - mint kiadó is -, Varga László, s akkor a hungarológiával foglalkozókat - Sivirsky Antalt, Tezla Albertet, Birnbaum Mariannát - még nem is említettem), hiszen közülük kevesen dicsekedhetnek olyan portréval, mint Hatvany Bertalan. Szélpál Árpád - figyelmetlenségből - megint gazdagabb lett egy könyvvel, Domahidy Miklós, Vándor Györgyi, Naschitz Frigyes, Sztáray Zoltán, Ölvedi János pedig egy-egy pár soros, semmitmondó, az életműben tájékozatlan értékeléssel, de e „gazdagodásnak” aligha fognak örülni. (A felületes anyagismeret, a rossz - gyors olvasáson alapuló tájékozódás áldozatai) „Féloldalas” kritikánk - mert a nyugati magyar irodalom összetevőiről alig beszéltünk - most ér a legkényesebb részhez, hiszen egy olvasat alapján kell bizonyítanunk, hogy a kézikönyv szerzőinek meglátásai nemcsak a személyes ízlésből erednek, hanem az anyag nem kellő mélységű ismeretéből is. Magyarán: nem szakértelmüket vonom kétségbe, hanem magatartásukat, amely megengedi, hogy olyan művekről is nyilatkozzanak, amelyeket kézbe sem vettek. Ki ne tudná, a fölvevőpiac - így van ez az irodalomtörténetben is - könyörtelen: aki csak egy kicsit is tudósa bármely szakterületnek, egyik reggeltől másik reggelig írhatná a kritikákat, tanulmányokat, még akkor sem győzné a megrendeléseket kielégíteni. S valamely szakterület tudósait nemcsak a folyóiratok, az újságok zsigerelik ki - aki beadja a derekát, hamar mindenevővé válik -, hanem ott van a rádió, a televízió, a film, köteteket szerkeszthet, válogathat a kiadóknál, lektori jelentéseket fogalmazhat, lexikonok, kézikönyvek munkálataiba merülhet bele, szóval egy életre van mit tennie, mert a neve úgyszólván „lábon eladja az árut”. Ha megfelelő összefoglalások (irodalomtörténetek, bibliográfiák stb.) állnak az ember könyvespolcán, s netán egy jó magyar irodalmi lexikon is, könnyebbé válik az irodalomtörténész dolga, hiszen bátran vehet át adatokat az elődök munkáiból, a legkisebb lelkifurdalás nélkül folyamodhat a nyomtatott sajtóhoz, esetleg azokhoz az adattárakhoz is, amelyek többek közt az ő jó-rossz munkáját is magukban foglalják. Sajnos, nem ezt a kort éljük. Lexikonunk régi és használhatatlan (már az volt születése pillanatában is), összefoglalóink, kézikönyveink csak úgy hemzsegnek a minden rendű és rangú hibáktól. S mindez fokozottabban áll a nyugati magyar irodalomra, hiszen a sokáig fehér foltként megtűrt „ötödik ág” könyvei, folyóiratai még mindig rejtve vannak az érdeklődők, mi több, gyakran a szakemberek előtt is, tekintélyes részük „zárolt anyag”. S némelykor, szerencsére egyre ritkábban, a „postai” éberség áldozatául esik egy-egy kintről - Nyugatról - beküldött könyvcsomag is. Azonban ha nehezen is, a könyvekhez, folyóiratokhoz hozzá lehet jutni, egy kézikönyv készítésének ez aligha lehet akadálya. Sokkal inkább az időhiány, a rohanós tempó, az erőn felül vállalt munka. Az említett hiányosságok, noha nem kevésszer a szakértelem hiánya is közrejátszott („spenót”), elsősorban innen erednek. Szerzőinknek, hogy eleget tehessenek vállalt kötelezettségeiknek, mindig gyorsan kellett olvasniuk, s ha mód nyílott rá, egy-egy adatot innen-onnan átvenniük, hogy túlságosan ne fecsérelődjék el a drága idő. Így, ilyen rohanós tempóban készülhetett a „spenót” vázlata, s hozzá hasonlóan A nyugati magyar