Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 39. (1988)
1988 / 2. szám - TANULMÁNY - Szakolczay Lajos: A nyugati magyar irodalom 1945 után. Béládi Miklós, Pomogáts Béla, Rónay László monográfiája
több, arra a megállapításra jut, hogy Határ - vessük közbe: a legtudatosabb, legrendszerezőbb elme! - a dolgokat és jelenségeket csupán érzelmi szinten éli át stb. A vélhetően egy tollból származó Kovács Imre-, Szabó Zoltán- és Domahidy András-portré is szerencsésebben állna a lábán, ha a közhelyekkel operáló gondolkodás nem volna túlságosan zavaró; a szürke, igénytelen fogalmazás különösen a Domahidy-„elemzésben” - főképp, mert az író maga is kiváló stiliszta - visszatetsző. Az az író, aki nagyobb terjedelmű portréval tüntettetett ki, a kisebb-nagyobb hiányosságok ellenére is meg lehet elégedve, hiszen az életrajzi s könyvészeti adatokon kívül bőven marad tér a pálya alakulásának végigkövetésére, a fontosabb művek elemzésére-ismertetésére. Aki viszont nem tartozik e szerencsések közé , az itt fölvonultatottaknak több mint kilencven százaléka -, az mindenképp veszít a terjedelmi határok (volt-e ilyen?) közé szorított, az irodalomtörténet vizsgálódását az életrajzi lexikon szócikkeivel elegyítő bemutatással. A veszteség még számottevőbb, ha a kisportré az életrajzi adalékokon és a könyvészeti leírásokon kívül mással is meg van terhelve (a Gömöri Györgyről szóló 94 sorból például 30 sor életrajz+ könyvészet, 15 sor tőle vett idézet, gondolhatni, hogy mi marad az elemzésre), vagy ha egyszerűen feledékenységből, félrehallásból félreolvasásból, illetve a bevett sémák fölülvizsgálatára képtelen megrögzöttségből sikeredett torzra. Sajnos, mindre hozható példa. Mielőtt közelebbről szemügyre vennénk e jellegzetes, a szerkezet arányaira is kiható hibák típusait, vessünk egy pillantást a „spenót”-ban szereplő vázlat és az új kézikönyv kapcsolatára. Hozzávetőleges statisztikánk szerint a nyugati magyar irodalom 1945 után fő részében 50 olyan író - negyedrésze ennek filozófus, szociológus stb. - kapott helyet, aki nem vagy csak említve volt a korai vázlatban. A „spenót” szövegével megegyező kisportrét 39, némileg bővítettet pedig 30 író mondhat magáénak. 41 íróról készült új portré (ebben a számban a teljesen átírt portrék is benne vannak). Legjobban természetesen itt is érvényes: kivétel erősíti a szabályt - ez utóbbiak jártak; egytől egyig ebbe a csoportba sorolhatók, mint már említettük, a nagy portrék tulajdonosai is. Az új arcképvázlatokat vizsgálva, az előbbiekben már kiemeltek mellett, színvonalas megméretésben részesült: Szabó Ferenc, Fejtő Ferenc, Szépfalusi István, Fáy Ferenc, Sári Gál Imre, András Sándor, Nagy Pál, Zend Róbert. Áttekintőbb vizsgálódást érdemelt volna Kemenes Géfin László, Albert Pál, Lehoczky Gergely. A némileg bővített kisportréval „megtiszteltek” sora is vegyes képet mutat, hiszen a túlértékelt Kishont Ferencen kívül ebben található az aláértékelt Makkai Ádám éppúgy, mint a semmitmondó kiegészítéssel fura helyzetbe hozott Monoszlóy Dezső. Sok költővel és prózaíróval a szerzők nem tudtak mit kezdeni, holott a nyugati magyar irodalomkritika - színvonalas elemzésekkel - már jó pároknak kijelölte a helyét (Dénes Tibor, Sulyok Vince, Thinsz Géza, Gömöri György, Dedinszky Erika, Karátson Endre, Kabdebó Tamás, Ferdinandy György). A „spenót” vázlatából átemelt kisportrék is több részre oszthatók aszerint, hogy mint tükrözik a vizsgált életmű értékét: Borbándi Gyuláról elég keveset tudunk meg, még szerencse, hogy az általános részben több utalás van irodalomtörténészi munkásságára. Nagyjából megfelel a konzervatívok s mellettük többek közt Kibédi Varga Áron, Nagy Kázmér, Gara László, Sárközi Mátyás értékelése, viszont gondosabb mérlegelést kívánt volna Siklós István, Máté Imre, Kocsis Gábor, Zas Lóránt, Szente Imre, Tollas Tibor s nem utolsósorban a két kitűnő költő, Bikich Gábor és Csokits János életműve. (Érthetetlen, hogy a