Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 41. (1990)
1990 / 3. szám - TANULMÁNY - Dobos István: Az elméleti kritika esélyei és távlatai. Kulcsár Szabó Ernő: Műalkotás - szöveg - hatás
DOBOS ISTVÁN Az elméleti kritika esélyei és távlatai KULCSÁR SZABÓ ERNŐ: MŰALKOTÁS - SZÖVEG - HATÁS Kulcsár Szabó Ernő már a hetvenes évek végén, tehát igen fiatalon egyik jellegzetes alakja volt annak a szépirodalmi korszakváltással együttjáró kritikai megújulásnak, amelynek eredményeképp mindinkább tudatosodott irodalmi gondolkodásunkban, hogy a nyelvi műalkotás autonóm szemléletének akkor szerezhetünk érvényt, ha a fikcióalkotás törvényeihez igazodó szövegértelmező eljárásokkal közelítjük meg a művek megformált világképét, s végképp feledésre ítéljük a poétikai létértelmezéseket ismeretelméleti szempontból mérlegelő „természetesztétikák” ideológiai előfeltevéseit. Kulcsár Szabó Ernő ebben az átmeneti recepciós helyzetben azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy az elsajátított irodalomtudományi elveket - mindenekelőtt a hatásesztétika és a narratológia eredményeit - különleges fogékonysággal alkalmazta műelemző gyakorlatában, s - néhány pályatársával együtt - újragondolta a magyar kritikában elfogadott értékszempontokat és bíráló módszereket. Közel egy évtized munkásságát öleli fel a Műalkotás - Szöveg - Hatás, s magától értetődően Kulcsár Szabó Ernő szemléletének módosulását is kirajzolja, hisz lényegében változtatás nélkül adja újra közre írásainak javát második tanulmánykötetében. Ennek a különleges méltánylást érdemlő gesztusnak köszönhetően az olvasó bepillantást nyerhet az elemzéstechnikáját folyamatosan megújító szerző műhelyébe, s tanúja lehet annak, miként alakítja érvkészletét, terminológiáját, szövegértelmező módszerét és jellegzetes beszédmódját. Az irodalomtörténet, a kritika és az elmélet régi ellentétét feloldó irodalmár igényesen szerkesztett könyvének három ciklusában formálisan elkülönülnek egymástól az említett műfajok, de a huszadik század első felének magyar regénytörténetét feltérképező Epika és világértelmezés, a jelenkori magyar elbeszélőforma megújhodásának folyamatát történeti-poétikai távlatba helyező Tendenciák és jelenségek - Élő irodalom, valamint a modern szaktudomány felismeréseit tudatosító Irodalomértelmezés - Kritika című fejezetek a szemlélet mély belső azonossága alapján mégis szorosan összetartoznak. A kritika e műfajában le kell mondanunk arról, hogy akárcsak megközelítő pontossággal érzékeltessük, milyen elméleti távlatokat fog át az utóbbi évek egyik legjelentékenyebb tanulmánykötete. Legfeljebb arra tehetünk kísérletet, hogy megmutassuk a Műalkotás - Szöveg - Hatás irodalomtudományi rendszerének alapszerkezetét, s mérlegeljük, milyen szerepet vállalhat a korszerű irodalomértés feltételeinek megteremtésében. Gondosan kimunkált nyelvelméleti alapokra építi irodalomfelfogását és műelemző módszerét. Döntően Wittgenstein gondolatmenetét követve jut el ahhoz a feltételezésig, hogy a nyelvi közleményként, beszédműként felfogott szöveg jelentését nem a „referenciális, mozdulatlan jelviszonyban (jelölő-jelölt)” kell keresnünk, hanem a „jelhasználat formáiban”. A nyelvi jelrendszerektől elválaszthatatlan a jelentés, következésképp az irodalmi mű szerkezeti-poétikai formáját sem tekinthetjük pusztán technikai jellegűnek, feltételezve „általa azt is, hogy... megválasztásuk nem függ a közölni kívánt tartalom minőségétől”. A fenti idézetből kitűnhet, hogy Kulcsár Szabó Ernő határozottan elveti a művészi tartalmat és formát dualista módon elkülönítő tükrözéselméleti esztétikák ismeretelméleti előfeltevéseit, de teljes egészében a következetesen monista felfogással sem azonosul. Azt folyamatosan hangsúlyozza - különféle megfogalmazásban -, hogy jelentő és jelentett kölcsönösen alakítja egymást, teljes azonosítható-