Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 41. (1990)
1990 / 3. szám - TANULMÁNY - Dobos István: Az elméleti kritika esélyei és távlatai. Kulcsár Szabó Ernő: Műalkotás - szöveg - hatás
ságukkal szemben mégis érzékelhető fenntartással él. Ezt sugallja például azzal, hogy a „valóság elsajátítását” egy helyütt a közelmúlt történelmének „birtokbavételével” azonosítja, s az áttételes epikai közlésformák felől a „megközelítés tartalmi” módozatáig eljutó magyar regény útját fejlődésfolyamatként értékeli (Családregény és „kis történelem”). Hozzá kell tennünk, olyan „hagyományos” regénytipológia alapján, amely szerint „sokatmondó különbség van - a valóságelsajátítás tekintetében olyan regények között, amelyek arculatát elsősorban formai-poétikai, illetve amelyeket tartalmi sajátságok alakítják ki”. Ugyanitt mérlegeli a metszetregények, a közérzetregények és a parabolák „valóságtükröző” lehetőségeit. Hajlik arra, hogy az írói szemléleteket formáló világképeket, mint a művek gondolati forrását, közvetlen magyarázatként használja fel formaproblémáik elemzésében. Kimondatlanul tehát vitatja a poétikai létértelmezés egyszeri voltát, más szóval a monista irodalomtudománynak azt az alaptételét, mely szerint a gondolat nem előzheti meg a kifejezést, mivel az a műalkotással egyidejűleg jön létre, és attól elidegeníthetetlen. Kulcsár Szabó Ernő annak a felismerésnek a fényében, hogy a műalkotás poétikai szabályrendszere a közreműködő olvasóval együtt fokozatosan létrehozza azokat a szemléletformákat, amelyek kijelölik értelmezésének kereteit, az irodalomtudóshoz méltó feladatok egyikének a formateremtő, öntörvényű világképeket építő művek autonóm, tehát szigorúan a fiktív szövegvilág vonatkozásai terén belül maradó értelmezését tartja. Ebben a tekintetben a legmagasabb elismerésre méltó következetességgel jár el. Különösen a fikcióalkotás folyamatát is megjelenítő szépprózai elbeszélések szövegalkotó szabályainak feltárásában érvényesül hiánytalanul a külső vonatkoztatási rendszert figyelmen kívül hagyó prózapoétikai elemzésmódszer. Talán az is közrejátszhat ebben, hogy a mimetikus elvű epikai modell ismeretelméleti előfeltevéseit új megvilágításba helyező művek jobban ellenállnak a valóságanalóg értelmezésnek, mint a tapasztalatiság elvének megfelelő, metonimikus szövegszerveződésű alkotások. Elvétve bár, de mégis találkozhatunk hatodfélszáz lapos könyvében ehhez hasonló érveléssel: „Költészettan és létértelmezés összhangjának megteremtése továbbra is dilemmának látszik Esterházy prózájában... egyelőre nem tud mit kezdeni az átvett világképelemek ellentétes tartalmaival... Musil, Bulgakov, Gombrowicz vagy Ottlik sem jelentőségüket, sem eredetüket tekintve nem egykönnyen társíthatók egymáshoz”. Ebben a jellemzésben a normatív irodalomfelfogás szellemujjának érintését fedezhetjük föl, olyan szövegen túli szempontok figyelembevételében, mint amelyekkel szembesíti a mű saját világán belül formát nyert szemléletmódokat tényleges alakjukkal. Ilyenkor mintegy visszavezeti a poétikai létértelmezésben feloldott esztétikai-filozófiai gondolatokat eredeti forrásokhoz, s a valóban, egymástól szerfölött elütő világképek egyesítése miatt következetlenséget vet az író szemére. Még egyszer nyomatékkal hangsúlyozni kívánjuk, hogy az imént érintett problémát csak kivételes alkalmakkor veti föl a kötet, mert szerzőjétől mi sem áll távolabb, mint a mimézis törvényeit előíró „objektív” esztétikák rejtett metafizikája. Kulcsár Szabó Ernő ugyanis, a strukturális szemiotika végletes szövegközpontúságával ellentétben, a prózapoétikai elemzések mögé az írói szemléleteket formáló koreszmék szociológiai hátterét is kivetíti, de az egyes alkotások létrejöttében közrejátszó társadalmi-művelődéstörténeti hatásokat magán az irodalmon belül keresi. Ezt a jelentős szemléletváltással együtt járó törekvést pedig éppenséggel az ún. „objektivista” irányzatokkal szembeforduló recepcióesztétika kezdeményezte. Az irodalomtörténet tudományos megalapozására tett kísérletek közül Kulcsár Szabó Ernő a konstanzi iskola hatás- és befogadáselméletét tartja irányadónak. Irodalomtörténészi munkásságának főbb jellegzetességeit döntő mértékben az a magas igény határozza meg, amelyet a kötetének élére helyezett, voltaképpen tehát előszónak is tekinthető írásában fogalmazott meg: „Az itt közreadott dolgozat a hagyomány, az