Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 41. (1990)
1990 / 5. szám - SZEMLE - Bitskey István: In memoriam Bán Imre (nekrológ)
Hogy ama hűs nyoszolyában, Melyet sírnak mondanak, A lármátlan éjszakában Tagjaim nyughassanak. IMRE LÁSZLÓ * „Röpül az élet, időnk leperdül, megkondul az óra”: az elmúlást panaszoló petrarcai szavak szerint az értelemnek tudomásul kell vennie a halál tényét, a végzet kérlelhetetlen hatalmát, s a döbbenet sem enyhíthet a lét törvényeinek szigorán. Ma is érvényes ez, s Bán Imre professzor több ezer egykori tanítványának, a Debrecenben végzett magyar szakos tanárok számos nemzedékének kell torokszorító fájdalommal tudomásul vennie: régebbi irodalmunk neves tudósa, pedagógusnemzedékek tanára és nevelője, egyetemünk és városunk szellemi életének reprezentánsa nincs többé. Nem fordulhatunk immár hozzá, ha megoldhatatlannak tűnő filológiai rejtéllyel állunk szemben, nem kereshetjük fel többé, ha tanácsra, bölcs intelemre szorulunk, s nem hívhatjuk segítségül lexikonnal felérő, páratlan memóriáját irodalmi múltunk faggatásához. Tudtuk, hogyne tudtuk volna, hogy életkora növekedésével fogyatkozott fizikai ereje, de épp a szellem diadalmas fölényét csodáltuk, amellyel sokáig úrrá tudott válni a test gyengeségei felett, s még életének 80. évén túl is mozgósítani tudta megannyi tapasztalatát, bámulatos tárgyi tudását. Bölcs rezignációja, eleven humora, szakmai újdonságokra mohón figyelő ébersége: hinni szerettük volna, hogy mindez elegendő védelem lesz az elmúlás erői ellen. E remény hiúságát értelmünkkel be kell látnunk, feledni azonban soha nem fogjuk azokat az órákat, amelyeket vele tölthettünk a múlt kulturális kincseinek birodalmában. Ő kalauzolt át bennünket középkori literatúránk ismeretlen „nagy sötétló erdején”, ő tárta ki előttünk azt a kaput, amelyen beléphettünk a Divina Commedia szenvedélyektől izzó, varázslatos világába, ő mutatta fel előttünk Erasmus messze világító humanizmusát, Heltai Gáspár aranyló humorát, Zrínyi Miklósnak máig sugárzó heroikus magyarságtudatát, Gyöngyösi játékos elmeélét, villódzó rímeit, Kazinczy méltóságteljes klasszicizmusát. Megtanulhattuk azt is tőle, hogy a szellemi és művészi értékek sokfélék, s bármilyen eredetűek legyenek is, megbecsülésük erkölcsi parancs. A tudósi szigor és a mély tolerancia, a szakmai precizitás és a humánus empátia ötvöződött benne, s e ritka társulás avatta őt egyedi jelenséggé, felejthetetlen pedagógussá. Különös érzéke volt ahhoz, hogy régi műalkotásokban az esztétikum csíráit felfedezze, a műízlésnek még csak éppen bontakozó szirmait észrevegye, a hagyományokban rejlő progresszív értékeket megragadja. „Helytelenül felfogott modernség az — írta — amely a gyökereket nem óhajtja tudomásul venni, amely nem tud mit kezdeni a hagyománnyal”. A művésziesség nem öncél volt számára, gondolkodását a nemzeti gyökerekig visszanyúló múltszemlélet határozta meg, Dante tündöklő képzeletvilága sem feledtette vele a Nápolyba hurcolt gályarab prédikátorok írásait, a teremtő fantázia rejtélyeinek fejtegetése mellett az erkölcsi áldozatvállalás szerényebb köntösű alkotásait sem hagyta el soha előadásaiból. Mondandóját nemcsak előadta, hanem át is élte. Egy-egy Zrínyi- vagy Apáczai-előadáson a szeméből kiperdülő