Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 42. (1991)

1991 / 7. szám - Esterházy Péter: Hahn-Hahn grófnő pillantása: Lefelé a Dunán (regény, 1. rész)

— Heló, papák — köszönt rám 29-én a vonaton egy mosolygós fiatal férfi. Én­ a szüleimet is magáztam akkoriban, Roberto volt az egyetlen felnőtt, akit tegeztem. — Öregem! — pattantam föl, és azonnal el is pirultam. — Tudsz mindent? — kérdezte. Tudtam, tudni véltem. Előző este, éjszaka apám kidobta őt a házunkból. A dulakodás zajára ébredtem. Apám tolta kifelé a lakásból Róbertot, aki alig komolyan védekezett, ugyan, ugyan, ismételgette, anyám hallgatott, ő is csak nézett, ahogy én. „Növeled a káoszt.” Roberto mindig nevetett. Nevetve válaszolta apámnak, hogy hát mi különböztetné meg a káoszt a föl nem ismert bonyolult rendtől? „Kifelé!” Én mondatokra nagyon tudok emlékezni. Roberto rágyújtott, kacsintott a Dohányozni tilos! táblára, s nem várta meg esetleges válaszomat, hanem elmondta, hogy este atyámmal megbeszélte, amit nyilván én is tudok már, hogy együtt fogunk utazni, utazók leszünk, végigutazzuk a Dunát satöbbi, én úgyis unom a nagynénik szolid gondoskodását satöbbi. — Na, papák. — Rendben van —bólintottam, mintha én is akkor döntöttem volna. Arról hallgattam, amit az ajtórésben láttam. 2. A Nelly-holtág Soha nem tudtam megjegyezni a nevét, Franz vagy Joseph vagy Thomas, várt már ránk a Westbahnhofon, szürke sofőröltönyben, tányérsapkáját a keze közt forgatva. Már tudtam, hogy nem érdemes huzakodni vele, rögtön odaadtam a csomagomat. Soha nem volt semmilyen kedve, de kedvetlen se volt, inkább népszerűnek mondanám. Hogy kényelmes útja volt-e az uraságoknak? Hogyne. És hogy a gróf úr már nyilván várja a jól megérdemelt vakációt. A gróf úr az én voltam, és akkor, 13 évesen, teljesen rendben lévőnek találtam ezt a megszólítást. Olvasmányaimra támaszkodtam. Kedv tehát nem, hanem feszültség volt a sofőrben, most azt mondanám, évszázados feszültség. Sötétkék nagy Citroen­nel siklottunk lefelé a Mariahilfer Strassen, szürkéhez szokott szemem nem tudott betelni a színes hirdetésekkel. Roberto nem szólt egyikőnkhöz sem. Néhány évvel ezelőtt, ahogy mondani szokás, a család ősi sasfészkében akadt dolgom (NÉV NEM FONTOS), a kastélyban értékes könyvtár bújt meg, elzárva a nyilvánosság elől, s azt reméltem, találok ott valamit, amire szükségem lehet (nem találtam, hacsak nem a nem-találást, azaz ezt), engedélyt kaptam a rokontól, s a megbeszélt délelőtt jelentkeznem” kellett az irodán. Tilosban parkoltam, ahogy fölnéztem a házra, a Platz szó előtt a saját nevemet láttam. Figyelmen kívül hagyva a francia forradalom szellemét, ebből helytelenül arra következtettem, hogy aki engem itten meg bír büntetni, az varázsló. (A varázsló fiatal rendőrfiú képében 150 schillingre taksálta az európai emancipációt.) A Kanzlei úgy nézett ki, ahogy azt a monarchiás­ regények előírják. Négy unalmas, szürke, kortalan férfi hajolt pökhendin az asztalok fölé, könyök­védőben, ahogy kell. Köszönésemre nem mozdultak, kaffogtak valamit. Mondtam, hogy Nabucco fővadászmestert keresem. A legfiatalabb végigmért. Méghogy Nabuccot. A fővadászmestert. Kevesebb tán nem is volna elég. Körülbelül úgy nézett rám (lett volna dolga egy szemésznek). Mondtam barátságosan, hogy a fővadászmester vár rám. A vár szóra lecsapott.

Next