Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 43. (1992)
1992 / 3. szám - TANULMÁNY - Márkus Béla: A hit lángját gyújtani. Sarkadi Imre: Kőműves Kelemen
elől való menekülés — a Sarkadi-novellában szereplő farkas-motívum viszont csak egy később lejegyzett változatban van meg. Mégpedig Domokos Pál Péter 1941-es kiadványában, A moldvai magyarságban. Ami nem csupán azért érdemes említésre, mert pontosan mutatja Sarkadi forrásait, hanem azért is, mert fényt vet az alkotómunka tudatosságára, az erdélyi és a moldvai magyarság néprajzának, népdalainak és balladáinak tanulmányozására. A felszínes kíváncsiságnál mélyebb vonzalmakról árulkodik. Ez a rokonszenv, ez a vonzalom pedig mindenképp dúsítja a Déva várhoz kapcsolható asszociációkat, és így a később—a félelem motívumával összefüggésben — említendő aktuális politikai hangulatok, a Párizs környéki béketárgyalás következményeihez köthető pszichikai, érzelmi tények is felsejlenek e szimbólum körül. Az építésnek és az alkunak, Magyarországnak és Erdélynek ez a sehol másutt föl nem lelhető összekapcsolása alapozza meg ezt a sejtést: „Soha ilyan drága várat nem építettek Magyarországon talán. Bár nem tudom, hogy eleink hogy építkeztek, de egész Erdélyt meglepte az a jutalom, amit mi alkudtunk ki.” Kegyetlenül keserű szavak. Ezen a nyomon haladva a Kőműves Kelemen-balladának a Budai Ilona meséjéből való eredeztetése, a bűnnek egy korábbi bűnnel történő magyarázata egy jellegzetesen magyar történelemszemléleti elem felbukkanásaként is értelmezhető. Annak a hiedelemnek a továbbéléseként, hogy az országot ért csapások — a tatár, a török és minden ellenség—isten büntetései, és megváltást csak az áldozat hozhat. Sarkadi feldolgozásai ezáltal nemzeti irodalmunk talán legerősebb ágához kapcsolódnak, a „Hajh, de bűneink miatt...” önostorozó szemléletének továbbélését tanúsítják. Olyan távoli ősökkel, mint a protestáns énekszerzők, mint Zrínyi Szigeti veszedelme, mint Kölcsey. S olyan közeli példákkal, mint az Áldozatot vagy a Széchenyit szerző Illyés Gyula. „Hazám, jövendőnk, Déva vára vagy? / Elég e vér, hogy megkösse falad?” — szólaltatja meg a kételyeket is az Áldozat, Teleki Pál miniszterelnök tragikus tettének, öngyilkosságának értelmén vívódva; a legnagyobb magyar szellemét idéző költemény pedig, az A betegség értelméről cíművel és több más alkotással együtt —A tű foka, A reformáció genfi emlékműve előtt stb. — ez idő tájt első ízben foglalja össze munkának és áldozatnak, hitnek és veszteségnek a Kőműves Kelemen balladához köthető gondolatkörét. „A félelem, a szégyen és önmardosás vad elemeit, / mint gőzt—munkára váltani!”—szól a Széchenyi figyelmeztetése, azzal a meggyőződéssel, hogy a retteneten, a szörnyűségeken, a válságokon csak az alkotó munka mentheti át az embert — és azzal a rokon, az áldozat után magára maradt Kőműves Kelement jellemző eltökéltséggel, hogy kikovácsolható az erő a megalázottságból is, a becsapottságból is. Hogy — Izsák József szavaival — „van veszteség, mely felemel, bűnhődés, mely felold és üldözöttség, melyben az áldozat lesz a győztes”. Illyés Sapkájának metaforájával: „Ami széttörne, /az nyomjon/ tömörre össze! / Az dobjon /föl, mi lelökne! / /Tűrj! / S törj magadra / hagyatva, / világ legalja / magyarja / még magasabbra!” Sarkadi Kelemenjének szavaira oly kísértetiesen visszhangzanak a későbbi dráma, az Út a tanyákról főhősének szavai: „Befalaztam a feleségem, meghalt a gyerekem, megtagadott az anyám, kitagadott a falum, kiprédikált a pap. Hát ne akarja elvenni már tőlem azt is, amim van...”. A mű az, „ami megéri az áldozatot”, mert „Mit bánom én, hogy kié lesz a művem, mikor kész van”... Ez a kényszerű függetlenedés a munka eredményétől, a műtől ismét Illyést idézi. Azt, aki csak a minden idők Cézárait, trónjait és bálványait túlélő alkotó