Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 43. (1992)
1992 / 6. szám - TANULMÁNY - Márkus Béla: A tárgyszeretet szörnyetege. Avagy Határ Győző irodalomtörténete
arról hallgatott—csenddel köszönte meg a kijuttatott példányokat. A harmadik észrevétel mintha utólag — legalább az utószóban — vissza akarna venni valamicskét a kötetet uraló dicséretekből, mérsékelni óhajtaná elfogult lelkendezését: a „veszedelmes versenytárs”-sal, az új angol irodalommal veti össze a magyart, imigyen, ha következetesen a java angolszász irodalom új remekeinek a mértékével mér, hát igen kevés otthonról érkező műről írhatta volna, hogy „korszakos, világérvényes alkotás”. Hogy miért kellett mégis több alkotóról s alkotásról hasonló nagyokat mondania, hogy a kérészéletű rádiós írásokban, rögtönzésekben miért járta be olyan sűrűn az elismerés felső fokát—arra sokféle magyarázat adódik még. Az egyik a szerző szóhasználatában kikúrálhatatlan perverzitásként szerepel: az angolszász kultúra londoni harsogásában odafigyelni a magyar irodalomra, ez eleve megköveteli az emelt hangot, a túlharsogást, a túlzást magát. Van aztán személyre szabottabb indok is: a legtöbbször idézett és a legtöbbre becsült hazai irodalomtörténészhez, Domokos Mátyáshoz hasonlóan Határ Győző is született „surenchérisseur”, a felmagasztalás rálicitálója, a tárgyszeretet szörnyetege, aki bárkiről is beszél, gigászi monumentummá válik a keze alatt. Kettejük ízlése lényegében azonos, Határ szerint még az értékrendjük is egybevág, legalábbis a lírában. Kritikusi egyéniségüktől távol áll, hogy túlságosan szigorúak legyenek. Amit meg Pomogáts Béláról állít, dicséretes hibája neki is — és szintén kideríthetetlen, a tárgyszeretet teszi-e avagy a didaktikus rajongás —, hogy egyik-másik mester a róla szóló ditirambikus zengzeteknek alatta marad, az egekbe menesztő méltatás után nem váltja be a hozzá fűzött olvasói reményeket. E rajongásos irodalomtörténethez dohogásként, bár sunyakodó, reszketeg lélekkel hozzáfűzhetnénk mi is, öncélú élcfaragók azt a gonoszkodó megjegyzést, amelyet ő idéz az egyik — rosszmájúságáról ismert — költőbarátjától: olyanok ezek a pompás, páratlan, kitűnő, káprázatos, legígéretesebb, kiváló, kivételes, tüneményes és egyéb ditirambikus jelzőkkel ékesített dicshimnuszok, mint Rossini vígoperáiban a hadaró-áriák, másként, mint egy szuszra kiénekelve nem lehet őket olvasni. Nem hiszünk a két olvasó szemünknek, mennyi s mekkora hajmeresztő engedékenység szorult bele a bírálóba, hányszor ül ölében könyvvel, megejtve a gyönyörűségtől, lenyűgözve az opuszok tárgyi és eszmei gazdagságától — akkorának látva s láttatva a kortárs magyar remekírók mezőnyét, hogy körbe forogva, mint a kerge birka, szinte beleszédülünk. Határ Győző Irodalomtörténete abc-rendet tart. Szédüljünk tehát mi is névsor szerint! Ács Margit Beavatása „remekírás”, „ízig-vérig európai regény”. Albert Gábortól az Útvesztők, verőfényben „egyedülálló remeklés”, a proteuszi természetű szerzőhöz fogható „a magyar széppróza mesterei közt... az átváltozás művészetében nem is igen van más”. Csanády János egyéni hangú mívesmester, nagy termés betakarítója. Domokos Mátyás dolgozata a tanulmányírás felsőfoka. Földényi F. László visszaadta a magyar esszéírás megújulásába vetett hitét. Illés Endre novellája „maupassant-i remeklés”. Kálnoky László páratlan formaművész, egészében véve klasszikus példakép, Alföldy Jenő pedig neki a kitűnő monográfusa, a tehetségével viszont a Lator Lászlóé vetekszik, ugyanakkor még G. Kálnoky is megirigyelhetné a „ritka remeklések” Mezey Katalinjának, pontosabban a költőnő magasról induló ontológiai lírájának az „eldobbantását”. Kerényi Grácia tehetsége bámulatot, lelkesedést és hódolatot ébreszt benne, az egyik kötete fölötte van Örkény egyperces novelláinak.61