Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 43. (1992)
1992 / 6. szám - SZEMLE - Bitskey István: Ostorod volt-e Rodostó? Szabó Gyula Hármaskönyvéről
Ostorod volt-e Rodostó1? SZABÓ GYULA HÁRMASKÖNYVÉRŐL Regény? Idézetgyűjtemény? Kommentár? Lélekrajz? Egyéni szemszögű történelem? Bármelyik műfaji besorolást lehetne használni és indokolni, amikor Szabó Gyula Ostorod volt-e Rodostó? címen egybefogott és közreadott három művéről szólunk. Maga a szerző „történelmi különtudósítások”-nak nevezi őket, joggal, hiszen általuk „folyamatosan benne foroghatunk egy jó évszázad erdélyi históriájában”. Nem most kezdett Szabó Gyula ezzel a műfajjal-stílussal-technikával kísérletezni, csupán folytatta azt, amit A Sátán labdái (1978) címmel elindított. Akkor „műfajteremtő remekműdről beszélt a kritika (Görömbei András, 1979), s e minősítést a most megjelent trilógia igazolja. Él és fejlődik, tovább gazdagodik e sajátos Szabó Gyula-féle műfaj, amely valójában jóval több a tudósításnál, több a történelemnél, mert a múlt elmélyült átgondolásával mai kérdésekre, kínzó dilemmákra keres és ad válaszokat. A három írás két év alatt, 1988—89-ben keletkezett, akkor, amikor az erdélyi magyarság sorsa vált kérdésessé, amikor a „menni vagy maradni?” kínzó dilemmája tépte-marta a lelkeket, a testi és szellemi lét egyaránt kereste a kiutakat, a túlélés esélyeit. Ekkor Szabó Gyula ismét a gyökerekhez hajolt le, múltbeli példákat keresett, két-három évszázaddal korábbi erdélyiekhez fordult tanácsért, lelki erőért, reményt növelő szellemi táplálékért. Mert—mint írja— „melléjük szegődve, belső világuk betűkbe öntött melegénél keresve talajt a lábunknak és sugarat a lelkünknek, megtanulhatjuk tőlük, hogy építhet az ember magának egy belső otthont, egy lelki szülőhazát, és amíg az ember abban az otthonban nem adja fel a reményt, nem tesz le a jobb napok felvirradásának hitéről, addig az az otthon a megmaradás szállása, a veszedelmek átvészelésének vára. Olyan erősség, amit akkor sem vehetnek el tőle, ha minden egyébből kiforgatják.” A „kiforgatás” veszélye a 17—18. századi erdélyi magyarokat több oldalról is fenyegette: belső egyenetlenség, meghasonlás és pártoskodás egyfelől, török pusztítás és Habsburg hatalmi törekvések másfelől. Ezek között egyensúlyozva, kétség és remény között hánykolódva, súlyos veszteségeket szenvedve tudott mégis megmaradni az erdélyi magyar öntudat, amely jelentékeny szellemi energiát hagyományozott az utókorra. E szellemi energiák közül a tudás tisztelete, a tudományban való fanatikus hit az elsődleges, ennek megtestesítője Apáczai Csere János, aki a Szabó Gyulakötet első írásának hőse. A korabeli dokumentumokból felépített szövegen átsüt a hajdanvolt erdélyi tudós izzó tudományszeretete, amely közéleti felelősségvállalással, az európai kultúra erdélyi meghonosításának igénylésével, sőt követelésével párosul. Mélyről szakadnak fel Apáczai kérdései: „honnan van a mi házi tűzhelyeink körében is annyi gonosz család?... az állami életben annyi megvásárolható bíró, annyi igazságtalan per, méltatlan adóztatás, zaklatás, zsarolás? És a nép körében annyi panasz, siránkozás, sóhajtás és jajgatás? És mindenfelé annyi feldúlt ház, birtok és falu, romos város, piszkos utca, elcsúfított, ronda tér? ...honnan van annyi nagyon rosszul intézett közügy?” Valamennyi kérdésre egy a felelet: akadémia, tudás, szellemi pallérozottság vezethet csak el az állapotok javulásához. Ezt akarta Apáczai, s ami még