Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 43. (1992)
1992 / 6. szám - SZEMLE - Bitskey István: Ostorod volt-e Rodostó? Szabó Gyula Hármaskönyvéről
fontosabb: Erdélyben akarta ezt megvalósítani. Csüggesztő állapotok között, széthúzás és szegénység, háború és pusztítás járványok és temetések között sem adta meg magát, konok kitartással hangoztatva a tudás, az ész mindenhatóságát. Az egyébként ismert székfoglaló beszédek, levelek, dokumentumok szavai mélyebb értelmet nyernek Szabó Gyula kalauzolása nyomán, feltárulnak rejtve maradt összefüggések is, s máig ható erejűvé válnak a múltbeli eszmék. Ez a sajátos kollázstechnika eredménye, ennek nyomán hajol össze múlt és jelen, s a história mai tanítómesterré lép elő a mindkét korszakban benne lélegző szerző tolla nyomán. Szabó Gyulánál ugyanis nem sokan ismerhetik behatóbban a 17—18. századi Erdély történeti dokumentumait, emlékiratait, magánleveleit. A mély Erdély-ismeret és hiteles történeti látásmód talán még inkább megmutatkozik a második esszében, az Árváink címűben. Az 1650-es évek végétől felbolydult, háborúba lépő s majd pusztító lángok martalékává váló fejedelemség valóban az árvák és özvegyek honává lett, a későbbi Árva Bethlen Katán kívül még nagyon sok nő—fiatal, idős egyaránt—kényszerült gyászra, magányra, „gyámolatlan” állapotra. A külső nyomás alatt megnőtt az Apafikorban a belső torzsalkodások száma és intenzitása, a magánlevelek elkomorultak, teli lettek panasszal, fájdalommal, megbántottsággal, keserűséggel. Szabó Gyula nemcsak ismeri, de valószínűleg betéve tudja a levelek szövegét, másképp aligha tudná az egymásra rímelő, egymásnak feleselő részleteket összeilleszteni, hogy belőlük kikerekedjék a 17. század végi erdélyi érzelemvilág tükörképe, az akkor élt özvegyek és árvák, halott vagy fogoly férjeiket sirató erdélyi nők lelkisége. A jó rádióriporterekéhez hasonlítható itt az író munkája, csakhogy ő nem élő, hanem két-háromszáz éve halott személyiségeket faggat, s ők vallanak annak, aki jól tudja kérdezni őket. Maga az író háttérben marad, de kérdései lényegre irányítottak, célba találnak, ezért tárulnak fel a régi írásokból élő dilemmák, eleven fájdalmak, a helytállás ma is időszerű példái. A harmadik „tudósítás” ismét egyetlen személyiségről szól, az emigráns Mikes lélekrajza, természetesen a Törökországi levelek és néhány misszilis levele alapján. Míg az „árvák” otthon szenvedtek a rájuk nehezedő fátum súlya alatt, addig a fejedelmi kamarás idegenben sóvárgott a szülőföld és szerettei után. Kétszeresen is ostor volt számára Rodostó: a hontalanság és „ügyvesztettség” csapása egyaránt sújtotta őt. Szabó Gyula az „édes nénének” szóló levelek bőséges idézése révén mutatja be a kettős ostorral vert, mégis élő reményt tápláló, hitét és bizakodását őrizgető száműzöttet, akinek személye a hűség örök példája, a csendes kitartás szimbóluma lett. A három esszé közül ez utóbbi a leghosszabb, a rodostói lélekállapot bemutatásához talán kevesebb idézet is elég lett volna. Újszerű és igen tanulságos viszont a kevéssé közismert misszilisek kommentáló idézése, belőlük az öregedő „édes bácsinak”, az emberi kapcsolatokra elemi erővel vágyakozó emigránsnak új arca rajzolódik ki. A fiktív rokon után az élőkkel létrejövő kapcsolat friss színeket varázsol a levelek stílusába, de mindez már csak szép végjáték lehet, néhány év múlva az utolsó bujdosót is elragadta a halál. A „tudósítás” befejező része, a Summázat szinte lírává oldja az eddig epikus formában előadott elemeket. A Szamost szemlélő író a mikesi sors mását pillantja meg a folyó képében: „a bal parton vannak a rossz dolgok, a bajok, az ostoros-keresztes nehézségek, a jobb parton pedig a könnyebb, vigaszosabb állapotok, s az azokhoz simuló reménykedések, bizakodások, hitek, ki-kiviruló kedvek. Van tehát a 83