Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 44. (1993)
1993 / 2. szám - FÓRUM - Tamás Attila: Töprengés az irodalmi értékről: 5. rész
78 a veszélyérzet kiáltásai. Hiszen régen is hadartak azért szövegeket lélektelenül — hosszú évezredek óta —, más időkben sem volt ritkaság az sem, hogy esetleg éppen a legszebb szavakkal hazudtak. (Nemzeti szókinccsel vagy a hit közvetlenül istenhez szóló szavaival? — még ebben a tekintetben sem voltak igazán lényegiek a különbségek.) A keserű panaszok elhangzása ellenére mindmáig nem mutattak ki ugyanakkor olyan okokat, amelyek képesek lettek volna teljesen megváltoztatni embernek és szónak, embernek és beszédnek korábban kialakult viszonyát. Az itt jelentkező mind kínzóbb kielégületlenség érzésének részben alighanem a szavak közvetlen világán kívül lehet megtalálni a magyarázatát. „Hozzám már hűtlen lettek a szavak” — regisztrálta fájdalmasan félszázaddal korábban is Babits Mihály, valamilyen „nagy szó”-nak az eljövetelére váró éveit követően. Különös mélységekből feltörő önvallomásában, a Jónás imájában azonban mindjárt túl is siklott a mást vádoló panasz megfogalmazásán, önmagára irányítva vissza kutató tekintetét: „vagy én lettem mint túláradt patak / oly tétova céltalan parttalan...” Gondolatváltását nem kizárólag az magyarázza, hogy történetesen tépelődésre hajlott a személyisége. Sokkal inkább valamilyen nagyobb erőnek a hatását ismerhetjük föl benne. S egyértelműen jogosnak kell mondanunk igazságkutató szenvedélyét. A keserves kielégületlenség érzés forrását keresve másnak sem szabadna maguknál a szavaknál megállnia, hanem azokat is közelebbről kellene megnéznie, akik használják — vagy használni próbálják — őket. „Valamiről írni—mit jelent ez?”—kérdezi egyik napjainkban írt regényében Esterházy Péter. „Semmit” — folytatja fanyar hangon tűnődését. „Csupa szamárságot, a tartalom és forma egységét, istenbizonyítékot, társadalmi fejlődést, uralmat a természet fölött, szakszervezeti bélyeget”. Hangvétele azonban hamarosan módosul — ha látszólag csak egy csöppet is, valójában mégis a lényeget illetően —, amikor így közelít majd lényegében ugyanehhez a kérdéskörhöz: „Kedvesen írja a múlt századi Camillus Gabriel Tura,... hogy ami teljesen igaz, az már túl van a nyelvi lehetőségén”. „Ami teljesen igaz” és „a nyelvi lehetőségek”... Igen, korunkban két, egymással ellentétes fejlődési irány is jelentkezett, mégpedig részben egymást erősítve. Az egyik, amelyik általában véve a teljességre törekszik. Nagyobb és nagyobb sebességek elérésére, nagyobb és nagyobb távolságok legyőzésére, parányinál parányibb valóságelemek megfigyelésének sikerére, évszázadokon át megoldhatatlanoknak hitt feladatok megoldására, korábban körülhatárolatlan fogalmak definiálására, merészebbnél merészebb gondolati építmények létrehozására. Ezt követően érthető módon vetődött föl az emberben annak igénye, hogy valamilyen teljességig jussön el. (Saját eszközeivel, tehát anélkül, hogy ehhez egy tökéletesnek tételezett lényt hívna segítségül — azért, hogy vele próbáljon meg azonosulni, vagy legalábbis élő kapcsolatot teremteni.) Csakhogy mennél erősebbek ezek az igények, annál keservesebben kell kiderülnie az ilyen igények irrealitásának is. Hogy minden megoldott feladat megoldást igénylő újabbaknak a sokaságára ébreszt rá, hogy mennél több útszakaszt érezhet valaki a háta mögött, annál élményszerűbbé válik számára magának a végtelenségnek az igazi mibenléte. És különben is: mi valójában a megismerés — és ha egyáltalán megvalósulhat, milyen „nyelvi lehetőségek” vannak ennek a rögzítésére? Vagy a továbbadására.