Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 44. (1993)
1993 / 4. szám - TANULMÁNY - Vajda Mihály: Anti-esztétika. Filozófiai (láb)jegyzetek
érdemesnek tart. Mert nem a filozófiai művészetértelmezéssel szakít, az antiesztétika csupán az „...elmélet nagyképűségével való szakítás” (11.). Megőriz az elméletből tulajdonképpen mindent. Nem mintha minden megmaradt volna igaznak, de megőrződik abban az értelemben, hogy talán érdemes róla elgondolkodni, hogy érdemes megfontolni, nem jutunk-e segítségével mégis közelebb legalább bizonyos műalkotások megértéséhez. Mert talán nem olyan abszurd feltételezni, hogy a megértés mégiscsak része a műélvezetnek, jóllehet ha a hermeneutika művészetkoncepcióját túlfeszítvén a műélvezetet a megértésre akarjuk redukálni, bizonyára elvétünk valami nagyon fontosat a művészetekben. Megőrizni, mert bizonyos elméleti kérdések, bizonyos művészeti univerzumok esetében relevánsak maradhatnak akkor is, ha másokéban semmiképpen sem azok. Almási művészetértelmezése valóban a nagyképűséggel való szakítástól lesz élvezetessé: attól, hogy nem akarja, hogy az olvasó, aki talán nemcsak a művészetek felkent papjai közül kerül ki, rossz lelkiismerettel tegye le a könyvet, mert egyrészt ő olyasmit is élvez, amit nem illenék élvezni, amitől éppen elhatárolódni illenék mint az üzlet szellemétől éltetett tömegkultúra értéktelen termékétől, másrészt mert a magaskultúra termékei sem mindig azt a hatást váltják ki belőle, amit ki kellene váltaniok. Mert Almási megengedi, hogy megkockáztassuk az állítást: talán nem mindig az átlagos befogadóval van a baj, talán „a ’tiszta’ esztétikai beállítottság (és a Szent Művészet) százéves tézise volt erőltetett.” (236.) Persze ha az Anti-esztétika egyenesvonalúan haladna most idézett kvintesszenciája felé, akkor éppoly erőltetett lenne, mint azok, amelyek a tiszta esztétikai beállítottságra építenek. Almási valóban sétákat tesz a művészetfilozófiák labirintusában, s mint valami a már korábban neki nagytudású és szigorú szakértők által bemutatott tájakon ez alkalommal titokban kíséret nélkül barangoló gyerek tesz fel magának nagyobbára tiltott kérdéseket. Nagyon is tisztában van vele, hogy válaszai — amikor egyáltalában késztetést érez a válaszadásra — itt-ott ellentmondanak egymásnak, de tudja, hogy ha nem így lenne, baj lenne, hiszen nagy kár lenne bizonyos lehetséges válaszokat nem komolyan venni. A klasszikus esztétikák szinte valamennyi kérdését újra felvető, azokat kérdőjelekkel ellátó és mégis dicséretesen karcsú könyv ismertetésétől elállók. Annyit tudok csupán mondani: Aki nem csupán élvezni akarja a művészetet, hanem valamilyen formában értelmezni is, annak érdemes elolvasnia. Csak néhány „lábjegyzetet” szeretnék hozzáfűzni. Almási tulajdonképpen az „ellenvilág” fogalmának bevezetésével lép túl mimézis és konstrukció a klasszikus és az avantgárd esztétikák kontroverzióját jelentő szembeállításán. A művészet (akár klasszikus, akár avantgárd, akár populáris) mindennapjaink—ugyancsak konstruált—életvilágával valamifajta ellenvilágot, ellenvilágokat állít szembe, amelyekben mimézis és konstrukció egyaránt szerepet játszanak. Csakhogy: „A művészet jóval több, mint egy ,ellenvilág’ bemutatása: a formák, anyagkezelési eljárások, felületek, hangok és színek egymással alkotott harmóniáját vagy kontrasztját, s főképp mindennek elemi érzéki hatását ez sem tudja leírni. Csak a modern művészet élménye tette fogékonnyá a művészetelméletet ennek az érzéki dimenziónak értékelésére.... Az érzéki hatás közegében is egy teremtett világban mozgunk, de innen vagy túl a természet mágikus birtokbavételén. Az esztétika túlságosan is foglya maradt a a felvilágosodás egyoldalú racionalizmusának, amikor csak a magyarázható’ megjelenés-viszonyban kereste ennek az objektivációs alakzatnak a