Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 44. (1993)
1993 / 9. szám - SZEMLE - Vajda Mihály: A polgár nyomában: Filozófiai (láb)jegyzetek
kor jönnek viszonylag sokan, akiknél se hatalom, se kiközösítés. Ők is mondanak valamit, azt mondják, amit mondani kell. Azt mondják, hogy rózsalugas. S eközben megpróbálják azt gondolni, ami van. Ez rózsalugas? Nem — ez siralomvölgy. Csakhát ez a helyzet nem következmények nélküli, és ezt nevezte Bibó István az alkat megzavarodásának. Az emberek erőszakot tesznek magukon, és az, amivel ezt teszik, egy idő után hihetőnek és elviselhetőnek tűnik. Önáltatás, zsákutca, kényszerpályák. ” Nos, a kiszorulók és kiszorítottak, akik talán megelőzőleg nem is mondták, hogy siralomvölgy, néha talán még azt is mondták, hogy rózsalugas — csak éppen hozzátették: azt azért vegyük észre, hogy egyelőre még nem terem rózsát, csak tövisei vannak —, akiket végül a megszállott türelmetlenek mintegy belekényszerítenek az igazságba, azok azt hiszik, hogy mindazok, akik a megszállott türelmetleneken és a türelmes (?) megszállottakon kívül egyáltalában léteznek még, azok mind hangosan rózsalugast kiabálnak. Vagy ha talán nem is hiszik ezt, akkor is belekényszerülnek egy viselkedésbe, amelynek alapján a „se hatalom, se kiközösítés” emberei kénytelenek azt hinni, hogy azt hiszik. S így lehetetlenné válik a kommunikáció. A megszállott türelmetlenek elérik, amit akarnak, a türelmes megszállottak elszigetelődnek, így hát annak idején nem ismerhettem meg Papp Zsoltot. Az utóbbi években aztán már-már eljutottunk az ismeretségig. De igazából már nem tudtam megismerni. Több időre lett volna ehhez szükség. Honnan tudom hát, hogy magától értetődő lett volna számára furcsa asszociációm? Természetesen a Barangolásokból. A Barangolásokból ugyanis megismertem Papp Zsoltot. És megbarátkoztam vele. Megbarátkoztam vele, mert ő is rájött, akárcsak Karel, Marketa meg jómagam is, hogy a kérdésre: Vajon valóban fontosabbak-e a tankok a körténél, a válasz legalábbis nem olyan magától értetődő. A tank halandó, a körte örök—ha persze, s most fordítsunk egyet a dolgon, a körülmények sokszor nem is engedik ezt belátni. Erre jött rá Zsolt barangolásai során. Persze ehhez olyan tájakon kellett barangolnia, ahol — itt-ott már ugyancsak régen, máshol csupán az elmúlt évtizedekben — az a helyzet, hogy ha a gyógyszerész úr nem jön és ki sem menti magát, akkor nem hivatkozhat holmi tankokra, melyek nem engedték, hogy a körtére gondoljon. Olyan tájakon, ahol... „Gondunk ? Az nincs — mondják nyíltan és barátságosan... — Mi gondunk lenne? Az elvárható életkor elérte a hetvenhárom évet. Embertársaink oly egészségesek, hogy megöregedve csendben elbutulnak — és nem akarnak meghalni. Gond? Az nincs. Hanem azon töprengünk néha, hogy kell-e mindez nekünk? Jó ez így nekünk?”, vagy ahol „úgyszólván alig találni olyan történelmi eseményt, amelynek értelmezése és értékelése megosztaná az embereket. ” De mielőtt még ezt továbbgondolnám, előrebocsátom. Ebben a könyvben nem a szerző filozófiai meg más hasonló gondolatai fontosak a számomra. Ami nem azt jelenti, hogy ezek nem fontosak — nem másolnám ide egyiküketmásikukat, ha nem lennének azok —, hanem hogy van valami, ami számomra ennél fontosabb, valami, amit talán úgy neveznék: képi gondolatok. A legutóbb idézett mondat természetesen Svájcról szól, idézet valamilyen zürichi szociológustól. De ha számomra a Barangolások „Svájci jegyzetei” megragadó