Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 45. (1994)

1994 / 8. szám - SZEMLE - Vajda Mihály: Kibetonozott világ: Filozófiai (láb)jegyzetek

FILOZÓFIAI (LÁB)JEGYZETEK Kibetonozott világ "... ha megindulna köztünk végre társadalmi szinten is a beszélgetés, kicsodák is vagyunk Karátson kötete, jó pillanatban került a kezembe. Az elmúlt félévet Heidegger Bevezetés a metafizikába című előadásainak fordításával töltöttem; egy olyan műbe ástam bele magam, amely ugyancsak arról próbál meg beszélgetni, hogy kicsodák is vagyunk. Aki pedig ebbe a Heidegger opusba beleássa magát, szükségképpen fogékonnyá lesz mindarra, ami Karátson Gábort érdekli­. A megfelelő pillantban találkoztam tehát velem, abban a pillanatban, amikor magam is mindenek­előtt az őt érdeklő dolgokról szeretnék beszélgetni, s vele tudok, hiszen majdhogynem mindent ugyanúgy gondolok, ahogyan 6. Persze ez a „majdhogynem” szócska nem hagyható figyelmen kívül: lehetséges, hogy az első pillantásra talán csak nüansznyinak mutatkozó különbségek végül is majd nagyon lényegesek lesznek. Lehet, mondom, s most, hogy ezeket a sorokat írom, őszintén szólva nem tudom, hogy vajon tényleg nem ez-e a helyzet. S nem azért nem, mintha számomra Karátson­y sokszínű, sokféle lehetőséget felmutató — álláspontja ne lenne áttekinthető. Önmagammal vagyok kevésbé tisztában. Ha majdhogynem mindent úgy gondolok mint Karátson, akkor miképpen lehetséges, hogy mégis egészen más kedéllyel­ szemlélem a dolgokat. Mert hazudnék, ha ezt tagadni akarnám. Vakság talán nem látnom, hogy így a kérdések megfogalmazásában implicite benne rejlő — verbális — válaszle­hetőségek sem egészen azonosak? El lehet-e választani egymástól kedélyt és szellemet? Hadd mondjak most csak annyit: Gábor valószínűleg jóval nagyobb mozgásteret, jóval messzebbre nyúló kompetenciát tulajdonít az embernek mint én. S ennélfogva sokkal inkább felelőssé tesz bennünket sorsunkért­. S amikor már nem lát kiutat, ugyancsak besötétül világa. Mielőtt azonban a tárgyra térnék, s megpróbálnám kibontani a kérdésünk megfogalmazásmódjában benne rejlő válaszlehetőségeket, elmondok egy törté­netet. Nemrégiben tízéves fiammal sétáltam Tübingen villanegyedében (jó le­vegő, tágas kertek, hatalmas fák között), s most már nem tudom megmondani milyen a propos­ból, talán mert éppen a Kastélydomb alatti autósalagút bejárata felett mentünk el (benzinkáz, lárma persze, még ha majd minden lehetséges megtörtént is a környezeti ártalmak kiküszöbölésére) a természethez való viszonyunkra terelődött a szó. Valami olyasmit merészeltem mondani, hogy teljesen tönkretesszük környezetünket, olyannyira, hogy lassan lehetetlen­né válik az emberi élet a földön. Fiam rámförmedt, az meg kit érdekel? (Quasi: Amit főztünk, együk meg.) A baj nem az, hogy a magunk életét tesszük lehetetlenné. A baj az, hogy megsértettük a természetet. Elhallgattam. Egy ideig még azt is gondoltam, hogy tulajdonképpen igaza van: az én szem­léletem — minden tudatos erőlködésem ellenére is — még mindig abszurdan antropocentrikus. Lassan rádöbbentem azonban: az a fajta natural-centrikus

Next