Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 46. (1995)

1995 / 6. szám - SZEMLE - Vajda Mihály: "Csak téblábolok itten". Filozófiai lábjegyzetek (Beszélgetések Petri Györggyel)

mint a „régi költők”,­­hanem mert másképpen költő. Ahogy nála a szerelmi költészetben a szerelem nem program, hanem probléma1ó, úgy politikai költészete is mentes mindenfajta programtól.17 Itt pontos a megfogalmazás: „... politikai verset akkor írok, ha ez oly módon válik számomra problémává, mint mondjuk a szerel­mi életem.” És mi van, ha feladtuk a világképet? „Anything goes”? Hogy vajon bebizonyítottam-e — nem, bizonyítani semmit sem akartam, legfel­jebb valamire rámutatni: program nincs (nincs kép, aminek megfelel, meg kell,18 hogy feleljen a világ), probléma van —, hogy Petri nem „világképi” költő, azt nem tudom. Nekem nem az (Ernő, meg költészet, 1. fent). De hogy neki nem goes any­thing, az tuti. Csakhogy az a bizonyos „nem, erről pedig szó sem lehet” nincsen elvekből, világképből, semmiből elvezetve. Ránéz. S tudja. S ezt a ránézést szol­gálja a nyelv. A „költői nyelv” úgy működik, hogy tudatosan kiemelkedik a min­dennapok nyelvéből, distanciálja magát attól, szembeállít vele egy másikat. Heidegger azt gondolja, hogy ahhoz, hogy „hallókká” legyünk, ahhoz is az kell, hogy „magunk mögött hagyjuk a megszokottat és az állítólag magától értetődőt, hogy lemondjunk a gyors célokról és az olcsó reményekről. Minthogy azonban éppen a szokványostól válunk el a legnehezebben, minthogy még a nem szok­ványosat is abba helyezzük bele, mert, anélkül, hogy tudnánk, mindenütt a legszokványosabbat tartjuk készenlétben, mint mindennek a menedékét, itt elő­ször a költészet műveihez való szokásos viszonyt kell elhagynunk.”19 Csakhogy az elszakadás a magától értetődőtől, a köznapitól a régi költészet esetében, amely még a „világkép” nyelvét beszéli, ha tetszik, a „szellem” nyelvét, a szellemét, amely túl van a hétköznapok egyértelmű nyelvben rögzített tisztán instrumentális világképén —, addig Petri már minden ilyenfajta túllépést hazugnak érez. És mégis össze kell tartsa valami az egészet20. Valami, ami ugyanakkor nem radikálisan, nem egészen más. És ez a valami — a szó közkeletű értelmében — szükségképp költőietlen, mert csak a hétköznapok „felülütött” nyelve lehet. Az a bizonyos eredetileg „egyértelmű” nyelv, de az ironikusba való átfordítása által többértelművé téve. Hogy megint Heideggert parafrazáljam: a szokásos valóságosat kutatjuk, csakhogy most már nem a neki megfelelő valóságos szerint: Beckettet rávetítjük Hölderlinre. Vagy másképpen: a történelmietlenné lett planetáris ember nyelvét, ami az érintkezés puszta eszközeként szolgál, Petri átalakítja költői nyelvvé azáltal, hogy teremt neki egy rezgésteret21. Ez az, amit prózában nem lehet (vagy legalábbis ő nem tud) megcsinálni. Merthogy „A nyelv hatalmasabb használóinál.”TM­ ­LÁBJEGYZETEK 1. Beszélgetések Petri Györggyel, Pesti Szalon, Budapest, 1994. Ez az inter­júkötet azonban csak ürügy. Most még sokkal inkább, mint máskor. Igaz, e­­lábjegyzetekben mindig azon igyekeztem, hogy ne írjak kritikát. Kétségtelen azonban, hogy — jóllehet az esetek túlnyomó többségében nem csak magáról a­­láb­jegyzetelés tárgyát képező műről volt szó —, a szóban forgó mű azért — po­­zitíve vagy negatíve— csak-csak megszólított. A Beszélgetések Petri Györggyel ezt igazából nem tette. Engem maga Petri szólított meg, már annak idején, a Magya­

Next