Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 46. (1995)
1995 / 6. szám - SZEMLE - Vajda Mihály: "Csak téblábolok itten". Filozófiai lábjegyzetek (Beszélgetések Petri Györggyel)
rázatok ... -kal, ahogy azóta mindig, újból és újból, legutóbb megint, a Sárral, s most talán ismét olyan elemi erővel, mint annak idején, első kötetével. (Miért, az interjúkötet talán nem „maga Petri"? Nem. Egyrészt mert a kérdések eleve behatárolják mozgásterét. Másrészt mert Petri csak a versben maga a Petri. Lásd alább.) Az interjúkötet tehát csak ürügy, hogy elgondolkozhassam Petrin. Petrin, aki mindig is titok volt a számomra. Hogyan sikerül valakinek kora egyik legnagyobb magyar költőjének lenni, amikor látszatra mindent megtesz azért, hogy a szó közkeletű értelmében költőietlen legyen? (Engedjen meg nekem az olvasó egy sántító analógiát — mint tudjuk, nem sántító nincs. Egy naturalista festményre még ránézni sem szeretek,ünk. Hogy van akkor az, hogy a majdnem fényképi hűségű Vermeer-képek a festészet történetének legkiemelkedőbb alkotásai a számom,unk ra. Vermeennél történt valami. De mi? No, pontosan erre a kérdésre nem fogok tudni meggyőző választ adni Petri esetében sem — akárhogy erőlködjek is majd a következőkben.) S hogy most feltett szándékom ellenére — méghozzá mindjárt a legelején —feltettem ezeket a kérdéseket, muszáj tudomásul vennem, hogy tulajdonképpen nem csekélyebb dologra szeretnék vállalkozni, mint hogy megfejtsem Petri költészetének titkát. Ezt azonban még csak meg sem kísérlem. Hogy miért? Nem azért, mert ehhez nem ismerem kellően magát Petrit sem, nemhogy 2 a „Petri-irodalmat”, 3 hogy jövök én ahhoz, hogy költőről írjak kritikát (tényleg, hogy jövök hozzá?), hanem mert 4 szerintem megfejthetetlen. Ugyanis titok. A megfejtett titok pedig már nem titok. Petri viszont nagy költő, tehát kell legyen neki titka. 2. Ez ugyan nem előszó, hanemlábjegyzet, de Heidegger szavai nagyon is ráillenek. Én is mindig kerülgetem a forrókását, mintha előszót írnék. 3- Vorbetrachtungen. In: Hölderlins Hymne „Andenken”, Martin Heidegger, GA 52. köt. 1. 2. 4. Már ott kezdődik a nehézség, hogy melyik az az igazán költői szó, amelyet egyáltalában érdemes meghallanunk. Mint néhány éve majd minden írásom tanúsítja, Martin Heidegger gondolkodása igen nagy hatást gyakorolt rám. Ebből azonban távolról sem következik, hogy mindennel egyetértek, amit állít. Márcsak azért sem, mert némelykor látszólag nagyon is határozott állításai az esetek túlnyomó többségében „csupán”kérdések: rákérdeznek a hagyományra. Ami konkrétan a költészethez való viszonyát illeti, bizonyára nem értek egyet azzal, hogy „a költő ma”fogalma szinte azonos lenne Hölderlinnel; pontosabban, ahogy a lényegi költészetet azonosítja Hölderlin költészetével. [1953-ban -tól (?) Trakl is költő lett]. S mégis szinte lehetetlen nem rábólintani, amikor a következőket mondja: „Mint minden olyan tevésnek, melyhez emberi képességek járulnak hozzá, a költészetnek is megvannak persze a maga ál- és rossz fajai (Abarten, ami éppenséggel korcsot is jelenthet és Unarten). Nem szabad ezeket szidalmaznunk és minden további nélkül feleslegesnek tekintenünk. Nagyon is megeshet, hogy egy 'költőtalálkozón' háromszáz részben jó, részben kevésbé jelentékeny író jön össze, és nincsen közöttük egyetlen költő sem." (u.o. 7. o.) Az ilyesmi bizony megesik. Még ha a szöveg folytatását túlzásnak érzem is: „Ezen nem csodálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy évszázadok során esetleg csak egy egyetlen költő jön és hogy őt, ha eljő, még a jóítéletűek is ritkán ismerik fel azonnal." (u.o.) Ez talán tényleg túlzás. S mintha ellent is mondana annak, amit a későbbiekben állít, hogy ugyanis a