Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 46. (1995)
1995 / 9. szám - TANULMÁNY - Palkó Gábor: Hölgyválasz. Krasznahorkai László: Sátántangó
PALKÓ GÁBOR Hölgyválasz KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ: SÁTÁNTANGÓ „egy történet első változatának nem tulajdonított különösebb jelentőséget, de ennyit föltétlenül: ’Lehet hogy történt valami’... De hogy pontosan mi is történt, az — vélte — közös erőfeszítéssel fejthető csak meg, úgy, hogy újabb és újabb változatokat hallgat meg az ember” Az ebben a dolgozatban „íródó” (eljátszódó) Sátántangó meglehetősen eltér a diskurzusban uralkodónak mondható Sátántangótól, pontosabban aki e két vázolt értelmezést összeveti, felteheti a kérdést, vajon ugyanarról „van-e szó". Ennek ellenére interpretációnk magát a „másik Sátántangóval” szemben fogalmazza meg feltárva, hogy az minek az érdekében, milyen céllal csábít, cselez, téveszt meg bennünket. Újraolvassuk tehát a Sátántangót, implikálva hogy az nemcsak újraolvasható, de újra is írható (R. Barthes). Ennek biztosítékát sem kizárólag a szöveg, sem a befogadó, de kettejük párbeszédének képességeként-lehetőségeként tételezzük. I. A recepció a regény főbb szereplőit, illetve a szerző hozzájuk való viszonyát polárisan ítéli meg. A doktor, Futaki és Eszike dominánsan pozitív, míg Irimiás Petrina és Sanyi negatív figuraként tűnik fel. Talán árnyalható, és sok esetben átrajzolható ez a kép, ha — a kritika olvasásmódjától eltérően — más szövegeket is bevonunk a regény e szintjének vizsgálatába. Ezek elismert önkénnyel egymástól és a műtől egyaránt eltérő kontextusúak: Harold Bloom, Jacques Derrida és Martin Buber nevéhez kötődnek. Játékba hozásukat — remélhetőleg — elemzésünk legitimálja. Martin Buber nagy hatású Én és Te című esszéjében az emberi magatartás két móduszát különbözteti meg az Én-Те és Én-Az alapszavak dichotómiájában. A dialogikus viszony meghatározásának nehézségei ellenére igen hasznosnak bizonyulhat a kartéziánus és pozitivista tradícióban (is) gyökeredző tudományos/tárgyiasító megismerés mítoszának dekonstrukciójában, mely a szubjektum és objektum, külső és belső éles megkülönböztetését etikai normaként állítja a megfigyelő elé. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Krasznahorkai egy hősének horizontja szoros kapcsolatban áll az európai kultúra e tradíciójával. „A legjobb lesz hát, gondolta (...) a doktor, ha ’a minimálisra csökkentem azoknak az eseteknek a számát, amelyek révén én magam növelném a megfigyelés alatt tartott dolgok mennyiségét’”4. A fenti megismerésmodellre utalhat a doktor vonzalma a légifényképek iránt is, melynek kapcsán megfigyelő és megfigyelt optimális távolságát a madártávlatban jelöli meg. Az irtózás a viszonyok kölcsönösségétől e szereplő viselkedésének egyik alapmotívuma. A többi figurához fűződő — szórványos — kapcsolatait ez éppúgy jellemzi, mint a regény terében megjelenő tárgyak kezelését. Az előbbiek minden esetben zavaró tényezőkként jelennek meg, annak ellenére.