Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 46. (1995)
1995 / 9. szám - TANULMÁNY - Palkó Gábor: Hölgyválasz. Krasznahorkai László: Sátántangó
hogy a doktor fő tevékenységének, a megfigyelésnek ők a fő tárgyai. Az európai gondolkodástörténet jól ismert momentumára játszhat rá az a bináris oppozíció, mely a környezet döntő részét a megfigyeltek csoportjába osztja. (Jellegzetes momentum, hogy a doktor a megfigyeléseire való emlékezést preferálja eredeti hivatása, a gyógyítással szemben, amelyről végleg le is mond.) A világ ilyen felfogásában nagy szerepet játszó hatásszorongás (anxiety of influence, H. Bloom) a doktor viselkedésének egyik alapja: „füzeteit, ceruzáit, a poharat, a gyufát, a cigarettát”, ellenben egyfajta bevallott omnipotenciával kezelt „figyelemmel és hozzáértéssel óvta maga körül tárgyai rendjét (...), melegséget és némi elégedettséget érzett, ha egy-egy alkalommal a hirtelen bealkonyodó szobában végignézett otthonosan elrendezett eszközein, s fölfogta, hogy mindannyiuk sugarában ő áll, magabiztosan és mindenhatón.” E tradíció nagy tanulsága szinte tünetszerűen jelentkezik a regényen belül is, az eszközszerűen birtokolt használati tárgyak közé tartozik a doktor számára a nyelv, az írás is. „Nem egycsapásra sikerült hát megteremtenie a megfigyeléshez legkedvezőbb helyzetet, nem: évek alatt, nap nap után csiszolódott a rendi önostorozások, büntetések és az újabb és újabb elvétésektől való irtózás hullámain át”9. Az ok, amire az egész rendszer kiépítése visszavezethető: „Valójában (a doktor) nem tett mást, csak azon őrködött, hogy emlékezőképességét megóvja a körülötte pusztító enyészettől (...) emlékezetével szegül szembe e baljós és alattomos bomlásnak”10. A doktor figurája itt is szoros kapcsolatba hozható egy jól ismert eurotradícióval. Olyan hagyományszemlélet körvonalai tűnnek fel, amely az értékek felmutatását azok megőrzésében látja, méghozzá a minél pontosabb, interpretációs szubjektivitást kiküszöbölő krónikási pozícióban. Ebben az értelemben az egyetlen értékromboló tendencia: a felejtés. A modernség egyik alapvető pozíciója ez, amely a tradícióhoz való hozzáférést nem problematizálja. Az értékeknek itt őrzői, és nem interpretálói lesznek, jelenlétükkel D. Derrida) szegülnek szembe az idővel, amely ebben a formában csak negatív kontextusban jelenhet meg. „Az Én-Az alapszó Én-nek tehát, amellyel átellenben nem éli világát egy Te, hanem ’tartalmak’ sokasága állja körül, csak múltja van, jelene nincsen. Más szóval: amíg az ember megelégszik a dolgokkal, melyeket tapasztal és használ, addig a múltban él, pillanatának nincs jelene. Nincs egyebe, csak tárgyai vannak; a tárgyakat pedig az teszi, hogy voltak.”11 Buber értelmezésében ez a hagyomány és időfelfogás indukálja a „végzet-hitet”, mely „mindig azt jelenti, hogy az ember valamely elhagyhatatlan történés igájába van fogva, s e történésnek képtelen ellenállni”12. A doktorra oly erősen jellemző felfogás („önmagát a ringó földkerekség védtelen, tehetetlen áldozatának látta”) e szereplő számára „az emberi teremtés elleni gyalázatos támadásinak13 minősül. Ez motiválja döntését, melynek értelmében a dokumentáló pozíciót alkotóira cseréli föl. E klasszikus modern felhangokat idéző „megvilágosodás” nem egy lehetséges világ teremtése, hanem a valóság, a világ teremtésének gesztusa a regényben. A doktor esetében mind a dokumentálás, mind a fiktív szövegek írásánál egy instrumentális, valóságra referáló nyelvfelfogás előfeltevéseire bukkanunk. A regény ebben az értelemben azzal a metafizikai hagyománnyal vet számot, amelynek bírálatát Derrida a logocentrizmus terminus köré szervezte. Sőt, a doktor