Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 46. (1995)
1995 / 9. szám - TANULMÁNY - Palkó Gábor: Hölgyválasz. Krasznahorkai László: Sátántangó
tevékenysége, mely az írást kívánja felhasználni jelentések, emlékek, értékek konzerválására a derridai rendszerben disszemináló funkciójával kitűnő írás modelljével konfrontálódik, „meg kell találnia azokat az eszközöket, jelek maradandó és értelmes együttesét, amelynek segítségével e folyamatosan működő emlékezet hatóköre kitágítható, s fenntartható az időben”11. A pusztulás a „valóságban van”. Az írás ezt előbb dokumentálja, majd ellensúlyozza: „olyan egyedülálló képesség birtokosa lett, amelynek kegyelméből már nemcsak a leírás készenlétével szegülhet szembe az örökösen egy irányba tartó dolgok kihívásának, hanem bizonyos fokig meg is határozhatja a látszólag szabadon örvénylő események elemi szerkezetét!” „Mert csak az történik meg, ami megfogalmazódik.”15 A látszat ellenére a doktor itt egyáltalán nem a fikciót utánzó valóság posztmodern tapasztalatával kerül szembe, hiszen a szöveg jelentésének (ha van neki) birtokolhatóságát az nem tartja lehetségesnek. A doktor dilemmája más: „homályos nekem, miképpen szabjam meg az irányt”. A szövegteremtés valóságteremtéssel való ekvivalenciájának képzete juttatja el a doktort a nyilvánvaló huszadik századi referenciájú transzcendentális várakozáshoz, mely bevett fordulattal torkollik csalódásba. Ám a „kijózanodás” („összekevertem az Ég Zengő Harangszavát a lélekharanggal. (...) Én marha!”16) a regényben nem fenti modernista reminiszcenciákkal való szembefordulás, hanem azok megerősítésének nyitánya lesz, s a szereplőt végleg meggyőzi a teremtői pozíció kikerülhetetlenségéről. Ezzel, mintegy beletörődve a metafizikai kompetencia birtokolhatóságába, a megfigyelői mellé a törvényhozói hatalmat is megszerezve kezdi ínni e figura — a regényt. Ha ezt a gesztust mint az alkotói pozíció értelmezését tekintjük, Derrida újabb terminológiájára utalva a logocentrizmus mellé az attól elválaszthatatlan 17 fallocentrizmust állítva fallogocentrikusnak minősíthetjük. Mert igaz ugyan, hogy az alkotóként értett doktor „második korszakában” az „örökösen egy irányba haladó dolgok”-kal próbál szembeszállni, nem tagadja meg azonban a lineáris írást, méginkább az ehhez kapcsolódó időbeliség koncepcióját, amely a derridai kritika szerint „vulgáris és világi (homogén, most formája és a folyamatos mozgás eszménye határozza meg)”18. A kollektív emlékezet konzerválásával összekapcsolható lineáris írás 19 a fikció szervezőelvei között talál helyet, csak iránya lesz meghatározásra váró. A szövegalkotás problematikájához kapcsolódik a regényszöveg egy (kvázi)idézetként szereplő része, mely jövendölésként és földtörténetként egyaránt olvasható 20, s elég egyértelműen játszik rá az özönvíz bibliai történetére. Sőt, a doktor fantáziálása, szorongása szintén erre utal. Akárcsak H. Bloom Vicora, aki szerint maga a költészet származik az óriások isteni beavatkozástól, haláltól, özönvíztől való félelméből. A megfelelés fontosabb lehet, mint első látásra tűnik. Az idő, a halál és a globális pusztulás legyőzése mind az emlékezet, és ezen keresztül az írás feladata a doktor által reprezentált felfogásban. Az, hogy ez a szereplő a gyógyszereinek adagolását egyedül biztosító — tehát életbevágóan fontos — órát, mint a szövegteremtő munkát akadályozót eldobja, értelmezhető úgy (is), mint az írás felejtés-, idő- és halálellenes hatalmát implikáló gesztus: „a költői ’szöveg’ nem jelek gyülekezete a papíron, hanem pszichikai csatamező, amelyen autentikus erők harcolnak azért az egyedüli győzelemért, amiért érdemes küzdeni; a felejtés felett aratott megistenítő/jövőbelátó diadalért’’21. A doktor írása tehát a bloomi erős